2024

Fogalmam sincs, miért nem csináltam eddig ilyet, de sose késő: 2024 összegzése következik.

Eseménydús év volt, és örülök, hogy vége. Sokkal kevesebbet tudtam írni annál, mint amit terveztem, de ez nem volt másképp a blog eddigi közel három éve alatt sem. Nagy lelkesedéssel vágtam bele a kovid után, akkor még nem sejtve, mekkora szükség lesz erre a tulajdonságra a jövőben is. Épp hogy kikeveredtünk a négy fal közül, ami egy kisgyerekkel minden volt, csak unalmas és nyugis nem. Aztán pár hónap múlva kopogtattak az ikrek, teljesen váratlanul.

Csikágó szerencsére végig megmaradt, kitartottam mellette a sok gyerek és a folyamatos munka mellett is. Még mindig nem áll olyan erős lábakon, mint amiket elterveztem neki, de pulzál, és a küldetését folyamatosan teljesíti: embereket köt össze, ismeretet ad át, és - remélem - segít jobb hellyé tenni a mikrokörnyezetet, amiben élünk.

Szerencsére 2024-ben is sikerült megírni pár régóta tervezett témát.

Egypercesek.

Csomó Egyperces született, és rákaptam arra a gyakorlatra, hogy az Instagramra írt posztokat így rakom ki a blogra. Elkezdtem bemutatni a szerintem érdekes utcákat, a Dembi volt az első rögtön januárban. Korábban három és fél évig laktam itt, a bejegyzés fotója az akkori erkélyünkön készült. Egyszer nagyon szívesen megnéznék ebben az utcában egy olyan aprócska családi házat, ami egy bérház telkére, vagy amögé épült.

Feburárban a Bethlen téri zsinagóga is sorra került, amiben egyszer jártam összesen, akkor is úgy, hogy bekéredzkedtem. Nagyon kedvesek voltak, körbevezettek, és bár nem találkoztunk senkivel, tapintható volt odabent a hely ereje. Egyszerre volt élő és nagyon nagyon távoli, a levegőben néma gyerekkacagás vegyült csendes zümmögéssel és valami furcsa, áradó, megfogalmazhatatlan energiával. Legutóbb amúgy a The Brutalist című filmben tűnt fel az épület, szóval mások is észreveszik, mennyi mondanivalója van ezeknek a titokzatos, százéves falaknak. A zsini egyébként építészetileg se semmi, kívülről sokkal kisebbnek néz ki, mint amekkora belülről. A lenyűgöző, színes üvegablakokat, bármennyire is adná magát, de nem Róth Miksa készítette.

Voltak az Egypercesek között olyanok is, amiket nem én írtam, csak leírtam mások szavait. Egy követőm örvendeztetett meg az egyikkel, akinek a blog segített felidézni csikágói emlékeit még a kilencvenes évekből, a másikat egy kollégámtól loptam el egy céges út alatt, mert nagyon tetszett a minimonológba oltott jótanács a csocsóasztallal kapcsolatban.

A Fradi-Pool izgalmas találat. Egyike azoknak a tökéletes, szó szerint az utcán heverő városi kincseknek, amiről sokan nem tudnak, akik meg igen, azok is csak a létezését ismerik, a keletkezését nem. Ha saját szemetekkel szeretnétek látni, menjetek a Marek utca elejére. Mert bizony, volt ám olyan, hogy a Liverpool kikapott a Fraditól.

Az utolsó Egypercesem pedig, ahogy 2024-ben az első, szintén utcaposzt. Egyik kedvencemet, a nyílegyenes Nefelejcset mutatom be benne, ami, bár tényleg egy kanyar sincs rajta, mégis annyira sokszínű, amennyire egy csikágói, pesti utcának lennie kell. Ott áll például a Róth múzem is, azzal szemben pedig egy gigantikus tömbház, ami réges rég sok száznyi ember tömegszállásaként funkcionált.

Cikkek.

A bejegyzésekben megszaladt a karakterszám 2024-ben. Nem született sok cikk, de azok jó hosszúak voltak, sokszor hetekig, hónapokig írtam őket különféle lopott időkben. Éjszaka, ebédszünetben, altatáskor, szétesett aggyal, sok sok jegyzettel. A történelmi tárgyú bejegyzéseknél igyekeztem a lehető legalaposabb kutatómunkát végezni, szerintem ez kihagyhatatlan: van olyan téma, ami jó ideje azért áll félkészen, mert sokkal mélyebb felkészülést igényelne annál, amennyire most kapacitásom van.

Persze nem mind ilyen. A szemközti ablak rövid és egyszerű benyomást dolgoz fel, azóta se hagy nyugodni. A jelenség tart, minden éjjel ég a villany ott, mozgás semmi. A Bethlen projekt viszont azóta is gördül tovább: a tavaly tavasszal kezdődött közösségi kezdeményezés központi eleme a Bethlen téri színház felújítása. A folyamat feltétele, hogy a környéken élőknek is legyen beleszólása abba, hogyan és milyen irányban halad - pláne, hogy a színházat, ami jelenleg elsősorban táncszínházként üzemel, a helyiek közül sokan nem is ismerik.

Igyekeztem legjobb tudásom szerint hozzájárulni a projekthez, amibe meghívtak, és nagyon örültem, hogy ezalatt pincétől a padlásig bejárhattam a színházat, bele is ástam magam a történetébe. A Bethlen a XX. század elején a környék identitásának része volt, központi találkozóhely. A díszletek ma is állnak, a szerep még várat magára, de a felújítás már egy jó lépés efelé.

Márciusban aztán összeszedtem magam, és írtam egy elég személyes bejegyzést, ami végülis mégsem az, mert a halálról szól. A veszteségem húsba vágó volt és hirtelen jött, hónapok kellettek, mire tudtam írni róla, de akkor muszáj volt. A halál mindenkit érint, mégsem tudunk vele mit kezdeni, nem ismerjük. Mivel nincs rá semmi felkészítés, megpróbálunk tudomást se venni róla, leszarjuk. Amikor megjelenik, összeomlunk, vagy ellenkezőleg: úgy teszünk, mintha semmiség lenne. Meggyőződésem, hogy meg kell tanulnunk helyén kezelni a halált.

Májusig nem is írtam semmit, a tavasz elég sűrű volt, és közben anyagot gyűjtöttem a következő, hosszú bejegyzésre a csikágói közlekedésről. Szerintem a Liget mellett az egyik legjobb dolog itt, hogy belváros, de mégsem, és hogy 15 perc alatt szinte bárhova el lehet jutni, beleértve a három nagy budapesti pályaudvart is. Nem kell autóhoz kötve élni - mondjuk emiatt lehetne belőlük kevesebb - és minden alkalommal, amikor rohanni kell valahová, örülök ennek, ahogy annak is, hogy a gyerekeim biciklivel és gyalog járhatnak oviba és iskolába.

Nyáron szintén semmit nem írtam, lévén nem volt ovi és iskola. Sose fogom megérteni, hogy képesek családok tömegei átkecmeregni ezeken a hónapokon, minden évben újra kihívás, de ez egy külön eszmefuttatás lenne és végképp semmi köze Csikágóhoz.

Ősszel viszont megszületett a tavalyi kedvenc bejegyzésem, amire büszke vagyok. A címe Falu a városban, és mindent beletettem, amit a környékről, az együtt élésről gondolok. Azt hiszem, az élet egyik lényege, hogy az ember ösztönösen próbál közösséget kialakítani, falut építeni maga köré, én legalábbis így működöm. Sokféle falu van persze, ahányan vagyunk, annyi, jó esetben.

Év végére maradt még egy téma. Ha a közlekedés kapcsán azt írtam, a Liget mellett a másik legjobb dolog, akkor feltétlenül beszélnem kellett az elsőről is. Pláne, hogy 2024 őszén számos arca közül képes volt újat mutatni, amit még sose láttam: a kora reggelit. Így döbbentett rá arra újra, mennyire jó, hogy van. Nemcsak Csikágó kertje és tüdeje a Dózsa szmogfüggönye mögött, hanem megint valami, ami összeköt minket azokkal, akik előttünk évtizedekkel és évszázadokkal éltek a helyünkön, és talán azokkal is, akik majd utánunk fognak itt élni.

Ennyi a tavalyi termés. Nagy örömet okozott létrehozni minden egyes darabját, és remélem, hogy idén is legalább ennyi összejön. Terveim vannak, de konkrét téma kevés, főleg, mert nincs időm mélyebbre ásni azokban, amik igazán érdekelnek. Közben persze tudom, hogy aminek meg kell találnia, az meg fog, úgyse hagy nyugodni. Ennek szellemében fordulok rá 2025-re, tartsatok velem!