A szemközti ablak

Amikor Csikágóban a régi helyett új otthont kerestünk, fontos szempont volt, hogy ne legyen szemben semmi. Egy ennyire beépített területen ez szinte lehetetlennek tűnne, mégis szinte azonnal találtunk pár sarokra egy házat, ami egy óvodára nézett. Az óvoda alacsony, egyemeletes kockaépületéhez hatalmas fákkal beültetett udvar tartozik, amit színes játékok, csúszdák, hinták, mászókák pettyeznek.

Ideköltöztünk. Azóta is látjuk az eget, a madarakat, a Ferihegyről felszálló repülőket, a fák évszakonkénti átváltozásait, az udvaron színes ruháikban kergetőző gyerekekkel együtt.

És látjuk a szemközti ház egyik hátsó ablakát is, aminek a szobájában minden éjjel ég a villany. Egész éjjel, évek óta.

Az első időkben nem tűnt fel, lehet, hogy akkor még nem is volt így. De amikor pár éve kisgyerekeink lettek, az éjszakai virrasztásoknál megütötte a szemem az óvoda fáinak lombjai közt átcsordogáló langyos fény. Keskeny, hosszú ablakból jött a másik oldalon álló ház oldalából, nem is láttam volna, ha nem az üres oviudvar van mellette.

Eleinte azt hittem, ott is kisbaba van, vagy szakdolgozatírás, túlóra. De azóta évek teltek el, és még mindig, akármikor pillantok az ablakra éjjel, kellemes opálsárga fény integet belőle, akár éjfél van, akár hajnali négy vagy öt. Nem erős, inkább barátságos világosság.

Arra is gondoltam már, hogy valaki éjszakai műszakban dolgozik home office-ból, talán külföldre, és nappal alszik, amikor az ablak sötét. Persze attól még lehet bent mozgás, de túl távol van ahhoz, hogy ezt meg tudjam állapítani. Nem látni árnyakat az üveg mögött, se nappal, se éjjel. Néha úgy képzelem, hogy mégis, de mindig rájövök, hogy csak a fák belógó ágai mozognak.

A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy nem lakik ott senki, üres a lakás. A villanyt valamilyen automata beállítás kapcsolgatja le-föl, meghatározott időpontokban, hogy megvédje a lakást a betörőktől, hogy úgy tűnjön, mégis van benne élet.

Az ablak nem hagy nyugodni, nem tudom, miért. Már próbálkoztam azzal is, hogy megfigyelem, mikor kapcsolódik fel a lámpa, és vajon mindennap ugyanakkor-e. De aztán mindig elfelejtem, és igazából nincs jelentősége. Arra is gondoltam, hogy kisilabizálom, hányas lakás, átmegyek, becsöngetek, csak azért, hogy megbizonyosodjak róla, kinyitnák-e nekem az ajtót vagy nem.

Szeretném tudni, mi történik, laknak-e ott. Ha igen, miért nem használják alvásra az éjszakát, és vajon melyik helyiség ez a lakásban. Azt képzelem, valaki egyedül lakik ott, persze az is lehet, hogy többen, de valamiért semmiképp sem hiszem, hogy egy család otthona.

Aztán mindig meggondolom magam, sőt, nem is nézek oda. Mintha valami olyan intim, bensőséges dolog történne a szemem előtt, ami nem rám tartozik. Mert az igaz, hogy az éjszakájához mindenkinek joga van, azt csinál vele, amit akar. Ha egész éjjel égeti valaki a villanyt, akkor tegye azt.

Nem csináltam fotót se az ablakról, mert már azt is túl személyesnek érzem. De azért nem hagy nyugodni, tényleg.

Ps.: A fotó saját, de nem az az ablak. Hanem egy másik.