Terézanyu a Tinderen

Egyik reggel, miután beadtam a gyerekeimet a megfelelő intézményekbe, hazafelé, az István-Hernád sarkán szó szerint beleütköztem egy nagy halom, utcára pakolt könyvbe. Az adománybolt előtt voltak, természetesen azonnal rájuk vetettem magam. Ha a boltos nem érkezik meg nyitni pár perc múlva, talán kiskocsival viszem őket haza. Így szerencsére csak két darabot vettem gyorsan magamhoz.

Mindkét könyvet olvastam már régen, sőt, meg is voltak, de egyszerűen nem hagyhattam ott őket.

Olyannak tűntek, mint a méltatlanul otthonba rakott, jobb sorsra érdemes idős emberek, nem érdemelték meg az adománybolt rideg polcát. Épp elég szégyennek éreztem, hogy lapátra kerültek, és az éjszakát egy kapualjban kellett tölteniük.

Aki rendszeresen olvassa a Csikágót (és/vagy ismer), annak nem kell mondani, hogy imádom a könyveket, mióta élek. A jelenlétük biztonság, nyugalom, intimitás és otthon, kinyitni őket egy külön világ, de amikor olyan példány kerül hozzám, amelyikkel nem tudok kapcsolódni (magyarul egy olvasás alatt megunom), azt általában eljuttatom valakinek, akivel kölcsönönösen jobban jár mindkét fél. A könyv és az olvasó is.

Az Állítsátok meg Terézanyut és a Quo Vadis-t sem magamnak mentettem ki.

Hanem azért, hogy ne egy menhelyen várják sorsuk jobbra fordulását. Gondoltam, keresek nekik új gazdát, ahol jó soruk lesz. Megérdemlik: az egyik a magyar modern lektűrirodalom neves képviselője és zászlóshajója, a hazai Bridget Jones naplója, a másik pedig egy Nobel-díjas csoda.

A Quo Vadisnak találtam is azonnal új otthont, hiszen annyira korszakos könyv. Sienkiewicz gyönyörűen megírta, azt is be tudja húzni, akit nem érdekel sem az ókori Róma, sem a keresztényüldözések. Tökéletes, monumentális akcó-és tömegjelenetekkel teletűzdelt thriller, megfelelően adagolt érzelemmel, drámával, szerethető főhősökkel, velejéig rohadt, pszichopata főgonosszal, szóval tiszta Netflix.

Terézanyut azonban nem tudtam elpasszolni.

Akit érdekelt, az már olvasta, vagy ott figyelt a polcán. Akit nem érdekelt, az nem most, több mint húsz (!!!) évvel az első kiadás után fog nekiállni - bár lehetne, mert épp most jelent meg a regény folytatása is. A Terézanyu-jelenség paradoxona azonban pont a forradalmiságában van: mivel teljesen új dimenziót nyitott itthon az irodalomban, olyan önálló műfaj lett belőle, ami kitárta a kaput egy sor női szerző számára. Pillanatok alatt lett önálló brand, könyvek, filmek, műsorok, magazinok, Youtube csatornák, insta sztorik és podcastok sorjáztak és sorjáznak a nyomában mai napig. Nem csak a szingli, pasi- és álláskereső csajok hangját erősítette fel, hanem anyákét, háziasszonyokét, idősekét, fiatalokét egyaránt. Terézanyu valódi forradalmat csinált, ami aztán kicsit őt is felfalta.

Szóval a könyv kimentett példánya azóta is nálam van. És ha már a kezem ügyébe került, pillanatok alatt elolvastam újra. Nem azért, mert annyira időmilliomos lennék, hanem mert végtelenül könnyen fogyasztható, miközben cseppet sem sekélyes, egyszerűen profi. Nem tudom, mennyi időbe tellett Rácz Zsuzsának megírnia, de olyan laza csuklómozdulatnak tűnik az egész, mintha egyik hétvégén leült volna a nyóckerbeli gangos lakás kisszobájában álló íróasztala mellé, és pár nap alatt lekente volna a papírra másfél év történetét. Tényleg nem lehet letenni.

A sztorit, ami igazából nincs is nagyon, már ismertem, de most felfedeztem a regényt egy teljesen más aspektusból.

A cselekmény ugyanis két szálon fut. A főhős, Kéki Kata 29 évesen egyrészt melót, másrészt pasit szeretne magának, és minden szembejövő lehetőségről azt hiszi, hogy az igazi lesz. Persze nem lesz, a kudarcok közben pedig mindig hangsúlyozza, hogy ő “erős, autonóm nő”, akit nem lehet korlátok közé szorítani sem a munkában, sem a magánéletben, valójában viszont inkább tűnik elveszett kislánynak, aki maga sem tudja, mit akar, és bárkibe szívesen belekapaszkodna. A könyv azért ennél jóval több rétegű - nem véletlen, hogy az író néhai nagymamájának ajánlotta, akinek emléke többször is felbukkan a lapokon -, az öccs, Miki karakterén keresztül például a drogfüggőség és az elvonó utáni új élet buktatóit követhetjük végig az aggódó családtagok és a segítő csoportok szemszögéből.

Arról nem is beszélve, Rácz Zsuzsa 2002-ben mennyire szabadon ír a maszturbálás felszabadító hatásáról, vagy a felszínen tökéletes, de szexuálisan teljesen kiüresedett, boldogtalan párkapcsolatokról. Hihetetlen fontos témák ezek.

Analóg randizás

Engem most mégis más foglalkoztatott. Arra voltam kíváncsi, vajon miben különbözött a regényen végigfutó analóg randizás a mai digitálisnál. Jobb volt vagy rosszabb? Spoiler: talán ugyanolyan. De azért érdemes megnézni jobban, mert ez a sikerkönyv, bár 20 éve íródott, a karakterek, a problémák és az élethelyzetek simán megállják a helyüket most is.

A könyv címszereplője az elején még pasival és állással is rendelkezett, csakhogy azokat túl stabilnak és unalmasnak találta. Uncsi az újságírás, uncsi az IT-s Marci, akit persze akkoriban még a szókapcsolat létezésének híján nem is IT-s-nak hívtak. Pedig Marci igazi főnyeremény: kedves, figyelmes, udvarias, okos, jó gyerek, aki úgy jön fel vasárnapi ebédre, hogy segít azt megfőzni. Igazi férj-alapanyag.

Katának mégse kell, és meg is értem, ugyanis hóttunalmas, kicsit szerencsétlen srácnak tűnik, sose jó az, ha valakivel nem lehet egy normálisat veszekedni. A főhős dobja (megcsalja) hát Marcit, akivel jó exek módjára azért utána is összejárnak szexelni, de közben a budapesti éjszakában is keresgél, és felmelegíti régi barátságait. Van egy ún. Cyberbarát-ja, egy cégvezető, családos ember, akivel időnként e-maileket váltanak a helyzetről, és aki tanácsokkal látja el. Többször fut bele külföldiekbe is, ugyanis 2002 Budapestjén ez a lány tökéletesen beszél angolul és spanyolul.

A hapsikat többnyire a Zöld Pardonban, és más, meg nem nevezett helyszíneken szedi fel, például “a város legnépszerűbb szórakozóhelyén”. Itt nem tudom, mire gondolhatott az író, simán lehetnek ezek a helyek a Morrison’s vagy a Nincs Pardon, akkoriban, ha jól emlékszem, azok voltak menők, bár ezt nem tudom biztosra mondani: Rácz Zsuzsa és köztem nagyjából tíz év a korkülönbség, amikor ő Kéki Kata javában korai harmincasként szingliskedett, én a fővárosi buliélet szárnyait bontogató bölcsészgólyája voltam. Az biztos, hogy még lehetett beltérben cigizni, sokkal több volt a sima, táncos hely, kevesebb a kocsma, kevesebb a külföldi turista és kevesebb a koncert. Ami azonban ennél is furcsább, hogy az emberek a közösségi média létezése nélkül tartották a kapcsolatot egymással.

Hihetetlen leírva látni ezt a mondatot, de húsz éve még éppencsakhogy volt internet.

Persze volt már azért, hiszen a könyvben feltűnnek ilyen mondatok, hogy “nem tudok felmenni a netre, folyton foglalt”, de az internet egy titokzatos, asztali számítógépekről elérhető, megbízhatatlan zárványvilágban létezett, még az e-mail fiókok is csak fiókocskák voltak. Az Állítsátok meg Terézanyut egyik óriási korlenyomata, hogy a közösségi média berobbanása előtti utolsó pillanatban íródott, az sms flörtök nagy korszakában. Nem röpködtek még fotók, videók, sem mémek, és még azt sem jelezte ki a telefon, hogy látta-e a másik fél, amit küldtünk neki. Bár a mobil ott lapult már a zsebekben, az emberek még tényleg telefonálásra használták. Pláne a 29 éves, pasi- és álláskeresésben lévő szingli csajok.

Kéki Kata is állandóan telefonál és sms-ezik, a barátnőivel pedig lépten-nyomon felugranak egymáshoz. Munkaügyeit is telefonon intézi, kávézókba is el-eljár, étterembe viszont alig. A szövegkörnyezetből egyértelmű, hogy a könyv a nagy pesti gasztroforradalom előtt íródott, érezhetően nem igazán volt választék a fehér abroszos étterem és a giroszos között, ha az ember enni szeretett volna. Furcsa, de a főszereplőt kocsmákban sem nagyon látjuk, inni viszont iszik, mint a kefekötő, főleg otthon, a négy fal között, sört meg édes pezsgőt. Bizony, az alkoholválasztások mai szemmel nézve igencsak sokkolók, ahogy az a szereplők folyamatos, vég nélküli cigizése is. Ma már nemhogy inni lett sokkal cikibb, a cigi még csak nem is téma. A szálasról szinte mindenki leszokott, ráment az elektromos verziókra vagy magának tekeri. A sport és a mozgás pedig gyakorlatilag nulla alkalommal jelenik meg a könyvben - Kata egyszer említi meg, hogy a barátnője fitnessbérletet vett egy menő terembe, ahova aztán el sem járt, a különféle szépségipari szolgáltatások - manikűr, kozmetikus, szempillás meg hasonlók - szóba sem jönnek. Talán, mert a fotóknak sem volt még akkora jelentőségük, mint ma, hiszen nem lehetett orrba-szájba küldözgetni és posztolgatni őket, nem volt min és hova.

Az élet, a társ- és álláskeresés azonban akkor sem volt egyszerűbb, mint ma.

A fiatalok elmagányosodása mintha akkor is ugyanolyan feltűnő jelenség lett volna, hiszen nehezebben lehetett tartani a kapcsolatot egymással, viszont a szereplők rászánták az időt a személyes találkozókra. Ma a mennyiségen sokkal nagyobb hangsúly van a minőséghez képest, a túlkínálat pedig megnehezíti és összekuszálja a dolgokat. Kéki Kata is minőséget akar, de nem igazán válogat, viszont szerencséje van: az analóg világban nem szólt minden annyira az érzelemmentes, instant szexről, mint most, hiszen jobban szem előtt voltak az emberek, muszáj volt egymás szemébe nézni.

Cserébe talán szexistább volt a közeg: hősünkre lépten-nyomon nyílt megjegyzéseket tesznek mindenféle, ilyen-olyan hatalommal rendelkező férfiak az autós oktatótól a cégvezetőkig, cserébe ő is szinte minden nőtársát minősíti. Kit fatehénnek, kit egyszerűen dagadtnak, kit pattanásosnak, kit besavanyodottnak nevez (ezeket ma már nyilván nem lehetne csak úgy leírni), és büszkén hirdeti, hogy nem igazán eszik, ezért ötvenöt kiló. Mégis, amennyire szexista, annál kevésbé szexközpontú az akkori környezet, ellentétben a ma mindenhonnan ránk ömlő testiséggel, ami a társkereső appok világában képes egészen szürrális mértékeket ölteni. A ghosting persze 2003-ban is ghosting - legfeljebb nem így hívják és nem cseten történik - és a rá adott kétségbeesett válaszreakciók sem változtak.

Az önsegítés, segítségkérés és a mentális egészség is megjelenik a könyvben. Katának és barátnőinek mind van pszichológusa - ugyanahhoz járnak -, de itt nagyjából meg is áll a dolog. Még nem épült fel a lelki és karrierproblémákra szakosodott iparág: nincsenek coachok, terápiás csoportok, mindenféle szakemberek, véleményvezérek, gyógyítók, guruk, elvonulások vagy egyáltalán könyvek a témában, és természetesen nincs Youtube sem, ahol bármivel kapcsolatban megnézhet az ember egy tutorialt. Nem is agyal keveset a főhős, szinte mást se csinál, de közben kénytelen kimozdulni a négy fal közül, ha azt akarja, hogy az élete haladjon valamilyen irányba, amit - sajnos - manapság sokkal könnyebben meg lehet úszni.

A női szereplők viszonya a saját külsejükhöz azonban így is sokkal megengedőbb, mintha nem lenne akkora verseny filterek és social media nélkül, bár húsz éve érezhetően merevebbek voltak a női szépség kimondatlan, de évszázados definíciói, mint ma.

Na de ki keresi manapság bulikban az igazit?

Ennyi hasonlítgatás után két konklúziót tudtam levonni. Az egyik, hogy szerintem már senki, de akkor felmerül a kérdés, hogy mi marad, a Tinder? Szerintem az sem. Nem folyik már kétségbeesett és kitartó küzdelem azért a bizonyos igaziért. Persze van, aki még hisz benne, és van, akinek meg is adatik, akár huszonéves korában, de már nem csak ezen áll vagy bukik az élet. Terézanyu ma talán a Tinderen, a Bubble-ön, meg az Insta és Tik-Tok követői között válogatna, de az is lehet, hogy sehol. Ellenne a kisszobájában, gyártaná a vicces videókat az aktuális elbaszásairól és sikerélményeiről, kommentálná az állásinterjúit, és a nézettség mérőszámai érdekelnék ahelyett, hogy jövendő gyermekei apjának felbukkanását várja. Nem pörögne ennyit a jövőn, sem a jelenen, inkább csendes nihilben arra törekedne, hogy akárhogy is, de jól érezze magát - kevesebb drámával. De azért kitartóan járna pszichológushoz, sőt, lehet, hogy az antidepresszánsok használatától sem riadna vissza. És minden történést cseten vagy hangüzikben vitatna meg a barátnőivel.

A másik konklúzióm az elsőből következik: ha ugyanis megállapítható, hogy a mai fiatal nők már nem csak és kizárólag a párkeresés miatt randiznak, akkor lehet, hogy már nem is akarnak mindenkit megmenteni.

A Terézanyuk kora - részben talán Terézanyu sikerének köszönhetően - leáldozott.

Az új divatszavak a nemet mondás, a határhúzás, az önszeretet, az önfejlesztés, a belső stabilitás, párral vagy anélkül. Persze a pasik korábban is rühellték és menekülőre fogták, ha meg akarták menteni őket - bár sokukat most is lenne miért és mitől - de időközben a nők is rájöttek erre, és inkább saját maguk megmentésére törekednek. Ha pedig mégis belekeverednek egy sehova se tartó helyzetbe, számtalan fórum áll rendelkezésre, ami figyelmezteti őket.

Tegyük hozzá: manapság már nem is öl senki annyi időt és energiát az ismerkedésbe, ennél sokkal gyorsabb lett húsz év alatt a világ, és a kapcsolatok is eldobhatóbbak - de az biztos, hogy Terézanyu a Tinderen nem sokáig élne meg. És máshol sem.

Lehet, hogy ezért nem kellett a könyv végül egyik ismerősömnek sem. Vagy ellenkezőleg, amiatt, mert mégsem változott azóta semmi… Ahogy Kata - aki nem Kéki, hanem egy hús-vér Kata - barátnőm mondta: “A tó az tó maradt, legfeljebb más a horgászbot.”