Városliget újra

Turbulens évem van. Lényegében 2019 óta az van, onnantól minden évben jött valami maradandó változás, és 2024 is odateszi magát. Visszaálltam dolgozni újra rendesen egy új munkakörben, közeli családtagom halt meg egyik napról a másikra, iskolás lett a legnagyobb fiam (így a komplett család felvett egy új életformát), és még sorolhatnám, de gondolom másnál is zajlik az élet.

Szoktam azon gondolkodni, hogy amikor ennyi minden változik, mi az, ami állandó marad. Mibe lehet kapaszkodni? Nálam ezek leginkább az emberi kapcsolatok, és a saját magammal való kapcsolatom, ezeket szeretem jól tartani, és ott van még a jóga, vagy ez a blog, ami óriási kiteljesedés. De mi az, amit nem én működtetek, nem rajtam múlik, ami úgy létezik és segít, hogy nem kell csinálnom vele semmit?

Hetekbe telt, amíg rájöttem. A Liget.

Pedig teljesen kézenfekvő. Nekünk, akik itt lakunk összezsúfolva Csikágó szabályos téglalapjában, a tüdőnk. A kertünk, pár száz méterre az aszfalterdőtől, a sötétszürke szmogfüggöny másik oldalán. Egy autópálya választ el tőle minket, a Dózsa György út négy sávja az éjjel-nappal dübörgő forgalommal. Csak át kell menni rajta, és ott vagyunk az Édenben.

Írtam már a Ligetről, a Lizséről, de relatíve régen, három és fél évvel ezelőtt. Nem sok idő egyébként, de azóta annyi minden történt velem és a Ligettel is, és biztosan veletek is, hogy itt az ideje újrafogalmazni.

Amikor az a blogbejegyzés született, a pandémia okozta lezárások második hullámát éltük. Nem nagyon volt hova menni, minden közeli, zöld négyzetméter felértékelődött. Talán emiatt öntöttem szavakba a rajongásom, és vetettem bele magam kisgyerek, munka, háztartás, frusztrációk és pokoli időhiány mellett - mert aki gyereket nevelt és közben dolgozott abban az időszakban, annak ez nem a tétlen unatkozásról, hanem a kőkemény túlélésről szólt - a liget történetének felkutatásába, múltjába és jelenébe, és nagyon élveztem.

A rajongásom iránta nem csökkent az utóbbi majd négy évben sem.

Az iskolával járó új életforma magával hozta, hogy reggel 8 és 9 között hetente többször lehetőségem van elmenni a park egyik sarkától a másikig. Ilyenkor a Liget csendes, legalábbis olyan értelemben, hogy kevesen vannak benne, a kertészek különben óriási zajt képesek csapni a lombfúvókkal meg a kistraktorokkal, mégis szinte szakrális nyugalom árad a fákból és a bokrokból. Ilyenkor tényleg nincs senki, csak a kutyások meg a futók, és azok, akik munkába menet biciklivel tekernek épp keresztül az Olof Palmén, de az ő számuk a tél közeledtével érthető módon csökken.

Nagyon szeretem ezeket a reggeleket, amikor szinte párolog az egész park a teljes nyugalomban, és van idő megnézni minden egyes fát, fűszálat, levelet. Ezeknek a reggeleknek köszönhető, hogy az idei ősz nekem a Liget újrafelfedezéséről szólt, arról, hogy mennyit változott, mennyivel szebb lett, és mégis megőrizte állandóságát. Tele van emlékkel, közben egyet jelent a mindennapokkal.

Szebb lett, mint három és fél éve volt, mert felújították, és ebbe nem akarok politikát keverni. Nem értek egyet minden fejlesztéssel, de örülök annak, ami tetszik, vagy hasznos. Például a futópályának, a szabadtéri sporteszközöknek, de annak is, hogy a kisjátszó, mint secret spot megmaradt a domb tövében. Innen szoktam nézni a dombot, a dombról meg a kisjátszót és a padokat mellette, és az jut eszembe, hogy milyen vicces, hogy ez a domb a régi BNV-k pavilonjainak törmelékéből emelkedett. Mellesleg, mostanában is akad még olyan néni, aki megállít, és megkérdezi, ez-e AZ a domb, ahol az István a királyt adták?

Van, ami nem hiányzik, van, ami igen.

Nem hiányzik például a Pecsa. Hiányzik például a Kertem. A helye mondjuk tökre megszépült, de a siófoki kutyadiszkó babérjaira törő Zöld Küllő helyett mennyivel jobb lenne. A többi helyet most nem minősítem, mindenkinek megvannak a kedvencei, mindegyik brutálisan túlárazott, mégis mindegyik népszerű.

A Piknikkert szerintem szuperjó. Tartottunk már ott majálist, és sokan használják tényleg piknikre, bruncholni, szülinapokra, szoftos lánybúcsúkra, jegyes- és terhesfotózásra. (Anélkül, hogy bármit is vennének a büféből.) A benne csörgedező kis patak partján simán elvannak a gyerekek a semmivel.

A nagyjátszót nem szeretem, a KRESZ parkot igen, a Zene Házát hol igen, hol nem. A piknikasztaloknál rendszeresített gyerekzsúrok értékes, gömbölyű emlékek az elmúlt évekből. A gyerekek rohangálnak, a szülők fröccsöznek, kávéznak, nagyokat röhögnek. Ennek a másik verziója az, amikor a fárasztó és káoszos téli szünet közepén összegyűlünk páran szilveszter délutánján a sakkasztaloknál, poharakat hozunk, pezsgőt, gyerekpezsgőt meg valami ételt és koccintunk egyet, mielőtt mindenki rohanna tovább a dolgára.

Szeretem, hogy a szökőkút mellett hétköznaponként görkorcsolya oktatás van, és azt is, ha vicces csikágói filmesek pop-up pizzériát nyitnak egy délután erejéig a domb tetején.

Szeretem, amikor épp valahonnan valahova tartva rám köszön egy ismerős a futópályáról, de nem áll meg. Szeretem, hogy minden sportpálya, pingpong asztal és azok környéke tele van a legkülönfélébb arcokkal, akik sokszínűsége mindig megnyugtatóan hat rám. Nem annyira szeretem viszont a Vajdahunyad várának környékét, a Liget másik felét, ahol már minden forintosított a trambulintól a szemforgatóan drága lángosig, de a nosztalgia és a tó néha odavonz azért.

Szeretem a Néprajzi Múzeum környékét is, főleg reggel, amikor senki nincs. Az ötvenhatos emlékművet meg délután, amikor megsüti a nap a mögötte elterülő mezőt és a padokat.

De a legjobb az egész együtt, mert van benne választás. Maradtak zöld területek, és az egész tér meg-Central Parkosodott. A legjobb persze az, hogy nincs építkezés, amit évekig kellett kerülgetni.

A Liget egyszerűen otthonos lett.

Levetkőzte a kilencvenes évekből rajta maradt posztszockó nyomokat, bár így is lenne még mit javítani rajta, és van, amit máshogy, okosabban is meg lehetett volna csinálni. De alapjaiban teljesen belaktuk. Megvannak a halmazok, a hobbik, a rendszeres tevékenységek. Mindenki meg tudja találni a maga szabadidőnyi szabadságát a város közepén, egy normálisan működő közpark keretei között.

A Ligetet csak hétvégenként és tömegrendezvények idején kerülöm, lehetőség szerint. Ilyenkor a környékbeliek helyét átveszik azok, akik messzebbről kirándulnak ide, így nekünk is érdemes ezeken a napokon elkirándulni valahova, ahol mi vagyunk gyüttmentek, vagy ahol más, Liget-szerű boldog állandóság található.

Így kijelenthetjük, hogy a Liget nekünk, csikágóiaknak a hétköznapok mentsvára.

Azokban viszont teljesen ott van, és hatást gyakorol az életminőségünkre. Ugyanazt jelenti, mint amit az 1800-as évek végétől itt élő elődeinknek jelentett, akik szintén siettek ki ide, amikor csak tehették. Lóvasúton, konflison, gyalog, villamoson, aztán földalattin, meg ahogy.

Persze közben voltak azért intermezzók, például örülök annak is, hogy a Felvonulási téren már nem járnak tankok, nem parkolnak rajta autók, vagy annak, hogy már nem kell bokrok mögött lapuló mutogatós bácsiktól félteni a gyerekeinket.

Olvastam egyszer Ruttkai Éva önéletrajzi könyvét, aki vérbeli színésznő, de vérbeli pesti nő is volt. Csikágóban nőtt fel a Garay utca 29–31.-ben, később lakott a Bajza utcai Garzonházban is, amikor az bohémtanyaként működött. A könyvében a Ligetet Csodavilág-nak nevezte.

Örülök, hogy ezt sikerült átmenteni. Mi ez, ha nem a megtestesült, időtlen állandóság. Szerencsénkre.