Halál

Idén jelent meg először markánsan az életemben a halál.

Január óta tanulgatom, hogy mi is ez, mennyire törékeny az élet. Milyen, amikor egyik nap még beszélsz valakivel, egy asztalnál ültök, tervezgettek, röhögcséltek, másik nap pedig nincs.

Furcsa dolog elveszíteni valakit, aki viszonylag fiatal, egészséges, tele van életerővel, energiával. Egy olyan embert, akiről azt hittem, sose hal meg. Nem, ez nem igaz. Inkább arra nem gondoltam, hogy neki köze lesz valaha is a halálhoz.

A ruhái maradnak, a cipői, pár ékszer, a szemüvege.

A laptopja, telefonja, az Insta és a Facebook fiókja. A profilképe. A csetüzenetei, a legfrissebbek is. Fotók. A könyv, amit olvasott, behajtva ott, ahol tartott benne. Marad a hangja a fülemben, a mozdulatai, ahogy bejött az ajtón legutóbb, a fotel, amiben ült. Néhány személyes holmija, amit úgy hagyott itt, hogy majd legközelebb elviszi. És azok a feszítő gondolatok, amiket természetes volt, hogy mindig megbeszélünk, és most nem lehet.

Értelmetlen törekvés elképzelni, hogy nincs sehol. Mi, akik ismerjük őt és itt maradtunk, csak topogunk az érzés körül, ugyanúgy, ahogy a sírja körül is topogtunk, amikor eltemettük. Teljesen abszurd feltételezés, hogy valaki, aki tele volt tervekkel, illata volt, személyisége, gondolatai, hangos röhögése, kedvenc étele, szavajárása, valaki, aki mindig minden akadályt legyőzött, porrá őrölve, hamuba sütve, dobozba öntve fekszik egy hideg temetőben, a föld alatt.

Általában naponta kétszer szokott meglátogatni, reggel és este. Főleg este. Van az a pillanat, amikor mindenki egyedül van, az is, aki sosincs. Amikor bebújik az ember a takaró alá, eloltja a villanyt és lehunyja a szemét. Ilyenkor jön. Lelkesen, hadarva beszél, terveket sző, dicséri a gyerekeit, a férjét, kérdezi, nálunk mi a helyzet, hogy vagyunk. Közben néz rám mosolygós, mélyen ülő kék szemekkel, és sose ül le, akárhogy is kérem.

Annyira jól és régóta ismertem, hogy gyakran elképzelem, milyen érzés volt neki meghalni.

Amikor rosszul lett, nem hiszem, hogy gondolt rá, hogy húsz-harminc órája van csak, és hogy már soha többé nem látja a gyerekeit. Azok se őt. Állítólag ahogy összeomlott a keringése, csendesen elaludt. Ha így van, nem voltak talán fájdalmai, vagy ha voltak, egyre csak enyhültek, ahogy távolodott. Szerintem ő csodálkozott a legjobban az egészen.

A temetésén arra vártam, hogy ott legyen valahol a tömegben, vagy egyszercsak írjon messengeren, hogy vicc volt minden. Vagy csak úgy írjon, ahogy szokott, mintha mi se történt volna. A háza is olyan amúgy, mintha épp kiment volna valahova egy percre.

Tanulgatom még ezt, ahogy mondom. Azt is, milyen úgy gondolni valakire, hogy nem gondolsz róla semmit, csak rá gondolsz, próbálod összekötni a személyt azzal az abszurditással, hogy már nem létezik.

Szóval még tanulni kell ezt, a gyászt. Annyit már látok, hogy nem olyan egyszerű.

A gyász nem olyan, hogy van, aztán múlik, aztán nincs. Mindig ott van, hol jobban, hol nem annyira. Talán más, amikor valaki lassan hal meg, mintha hirtelen, váratlanul, vagy öregen, betegen, mint fiatalon és látszólag egészségesen, aktívan. Talán tényleg az is baj, hogy elvesztettük a kapcsolatot a halállal, nem ismerjük, leszarjuk, aztán itt van, és akkor meg vagyunk sértődve, összeomlunk. Vagy ellenkezőleg, úgy teszünk, mintha semmiség lenne az egész, és az élet megy tovább. Van, hogy nem megy tovább. Előbb-utóbb.

Annak örülök, hogy van gyerekem, hogy előbb tapasztaltam meg az élet születését, mint a múlását. Arra is jó ez, hogy megértsem: vannak dolgok, amikre egyszerűen nem lehet felkészülni. Tök mindegy, mit csinálsz, akkor se. Mész az egésszel, hagyod. Ennyit lehet. Talán a régiek jobban tudták ezt.

A halálban nem a halál nehéz. Hanem a nincs.