Falu a városban

A ragacsos csikágói nyár kétharmadánál jártunk, amikor a 7 éves fiam előállt egy ötlettel. Egyik pénteken váratlanul kijelentette, szerinte a szomszéd Klári néni magányos lehet, mert sose jön hozzá senki. Süssünk kekszet és vigyünk neki belőle, biztosan örülne.

Éppen kánikula volt, szerettem volna kibújni a feladat alól. Se időt, se szándékot nem láttam magamban a sütő bekapcsolására. De a fiam nem engedett az ötletéből, vasárnap délelőtt megsütöttük a szokásos, egyszerű kis kekszünket, és néhány gondosan kiválasztott darabbal becsengettünk Klári nénihez.

Kelletlen voltam. Kicsit reménykedtem benne, hogy nem lesz otthon, mert nem volt kedvem elmagyarázni, hogy miért állítunk be az ajtajába negyvenfokos vasárnap délben, a saját magányával szembesíteni se akartam. Klári néni azonban, ha sokára is jött elő, de otthon volt, és magyarázkodni se kellett neki. Kezdeti csodálkozását felváltotta a meghatottság, nagy nehezen lehajolt és szorosan megölelte a kekszről motyogó gyereket, zsinórban ismételgetve, mennyire kedvesek vagyunk, micsoda váratlan öröm érte. Pár héttel később ő csöngetett be egy tábla csokival, és megbeszéltük, hogy néha kávézunk majd együtt.

Klári nénivel két lakásra vagyunk egymástól, évek óta.

Néhány hete a játszótéren szólított le egy toddleres anyuka. Miközben a környékbeli bölcsik után érdeklődött, gyorsan kiderült, hogy ismer minket látásból, mert egy házban lakunk, csak két emelet különbséggel, mégse látjuk egymást szinte soha.

Közös fészek.

Csikágó, mióta itt lakom, bármilyen furcsán hangzik is, de olyan nekem mint egy meleg pulóver. Nem tudok úgy végigmenni a Dózsán, a Damjanichon vagy a Hernádon, hogy ne találkozzak messziről integető ismerőssel, sokszor nem is eggyel, akikkel váltunk pár szót, mielőtt megyünk tovább a dolgunkra. A henteseknek, zöldséges Tündinek vagy Ivy Coffee Fruzsinak akkor is beintegetek, ha nem veszek semmit. Maja kifőzdéjébe be lehet adatni a csomagot, ha nem vagyunk otthon napközben. Nyerőgépes Levinél azóta se voltam, mégis nagyot köszönünk egymásnak, ha találkozunk reggelente.

Biciklimosás az udvaron egyik nyáron.

Vice versa van kire számítani, ha nem tudunk eljutni a csomagautomatához, ha meg kell etetni a macskát, ha a kinőtt gyerekruhák új gazdát keresnek, ha túl sok lett a tökfőzelék és csak én eszem, ha kisebb méretű tortaforma kell a szülinapra vagy sürgős szükség lenne egy infralámpára. Sőt: amikor az ikrek a vártnál korábban ránk rúgták az ajtót egy hétvégi ebéd után, pillanatok alatt le tudtuk passzolni a nagyobbik gyereket a két utcára lévő szomszédságba. Ezért lepett meg, hogy nem ismerem azokat, akikkel szinte közös fészekben, egy házban élek.

Pedig a falu a városban nem ismeretlen fogalom. Ahogy a kisgyerekesek, úgy a kutyások, a külföldiek, a futók vagy akár a deszkások is gyorsan képesek összetartó életközösséget alkotni a közös érdeklődési kör és közös érdekek mentén.

A sima lakóközösségek viszont mintha megszűntek volna, pedig a gangos házak koncepciója szerint a gang maga - szó szerinti értelemben is - az a hely, ahol a lakók találkoznak és együtt alkotnak csapatot, de legalábbis csoportosulást.

Ami ösztönösen megvan bennünk, ha nem teszünk tudatosan ellene. A fiam, bár valóban jószívű, másokra figyelő teremtés, a kekszes akciójával semmi különöset nem csinált, csak az eddigi életközösségeiben megszokott belső logikát követte. Azt a logikát, ami már az ősembernek is megvolt.

Régen minden.

Ez a fajta összetartó, vagy legalábbis egymásról tudó lakóközösségi szellemiség a magyar irodalomban sok helyen visszaköszön, nem csak falun, városon is. Csikágói vonatkozása Békés Pál gangregényében, vagy Bart István remek novellagyűjteményében érhető tetten. A gang mint találkozóhely, agora jelenik meg ezeken a lapokon, az udvar a játszótér, a focipálya, a szőnyegporolós beszélgetések helyszíne, de fellépnek ott vándorszínészek is, ilyenkor a gang nézőtérré változik. Jó időben a lakók székeket tesznek ki, hűsölnek vagy napoznak, a lakások nyitva vannak reggeltől estig. Sokan még ennél is tovább mennek, és a ház elé, az utcára levitt székeken - mint falun a kispadokon - ücsörögve beszélgetnek, nézelődnek, figyelnek a forgalom (és játszóterek) hiányában ott rohangáló gyerekekre.

Egyik kedvenc Fortepan képem, a dátum 1961. Adományozó: Handa család. 

A házban élők tudtak egymásról, átjártak egymáshoz, önfeledten barátkoztak vagy utálkoztak, ahogy épp kedvük tartotta. Persze árgus szemekkel figyelték is egymást, még azt is tudva, ami meg se történt. A közösség formális vezetője a házmester volt, aki minden lakó nevét vezette a lakókönyvben, nyitotta-zárta a kaput a nap elején és végén - mert ahhoz kulcs nem volt, csak nála - és ha úgy adódott, vissza is élt a hatalmával. Az ún. házmestertempó ma is a magyar közbeszéd része, pedig a házmesterek eltűntek rég.

A bérházak lakói életkörülményeiknél fogva kényszerültek rá, hogy közösséget alkossanak: télen jött a szenes, nyáron a jegeskocsi, együtt jártak teregetni a padlásra, fát felhordani a pincéből. Muszáj volt nyitottnak lenni egymás felé.

Jobb élet volt? Csak más.

Mikor és miért változott meg mindez? Mikor zártuk magunkra az ajtót, hogy lakásaink önálló szigetekké váljanak, és megeshessen, hogy évek alatt sem jutunk tovább egy-egy szomszéddal a köszönő viszonynál?

Sok lakás ma már albérlet, vagy még inkább Airbnb, pillanatok alatt változó lakókkal. Az élet sokkal intimebb lett. Megtehetjük, ha akarjuk, hogy senki se lásson bele, még akkor sem, ha a közösségi médiában gyakran jóval többet mutatunk magunkból és a mindennapjainkból, mint a valóságban tennénk. Nagy a zaj, az élet kényelmesebb, zártabb, és ezerszer gyorsabb. Tele vagyunk karnyújtásnyira lévő technológiával, amitől több időnk ugyan nem lett, mégis egyre jobban bezár minket, általában egy maroknyi telefon képernyőjébe.

Csinálja otthon a négy fal között - szól napjaink egyik, emberi kapcsolatokra alkotott tételmondata. Furán is venné ki magát, ha a laptopommal kiülnék a gangra egy nyugágyban, és onnan dolgoznék, vagy ha lecipelnék az udvarra egy nagy asztalt, és kihirdetném, tartsunk közösségi pikniket. Pedig miért ne lehetne, ha a gangon naponta többször kuporogva cigizők semennyi feltűnést nem keltenek.

Vannak persze olyan bérházak, ahol működik a közösség. Ahol a szomszédok összejárnak, összedolgoznak, összevesznek, kibékülnek, emberi kapcsolatokat alkotnak. És tényleg, miért ne lehetne.

Klári nénivel a kávézás különben azóta se jött össze.

Kiegészítés: ehhez a cikkhez Lakatos Luca coach inspirációja is kellett, akivel lépten-nyomon összefutunk, de amúgy is barátok vagyunk.

A nyitó- és zárókép egy régi Ludas Matyiban lehetett, a neten találtam de már nem tudom a forrást.