Tizenkét óra tömény szürrealitása után világossá vált, hogy Sevilla viszont fog szeretni, hogy békésen poharazgatva tölthessük együtt az ősz ananászsárga, Tinto de Verano illatú hónapjait.

Csikágó Pozsonyija vendéglőkkel, kávézókkal, boltokkal. Központ, főtér, falucentrum: ha végigmegyek rajta, majdnem mindig jön szembe ismerős.

Megszeppenve és kicsit letargikus hangulatban ott keringett szegény gyerek a rozoga szerkezetben, egyik kört a másik után írta le a nyüzsgő bazársor felett, arra várva, hogy valaki majd csak szól, ha ki kell szállnia. 

Volt egy rövid időszak, amikor két életszakasz között találtam magam. Úgy döntöttem, kihasználom.

Olyan ma a Garay tér és a Garay piac, mintha mindenki kicsit megfeledkezett volna róla, meg azokról, akik látogatják, lakják. Pedig ennél többet érdemel.

Kérdeztem, ez meg mi. „Jelentkezni lehet az Inter idegenbeli visszavágóra, buszokkal megyünk, a jegyet Stefan intézi, csak be kell fizetni nála a lóvét.”

Csikágó. Ismered? Nem azt, hanem a magyart, csével. Lapos négyzet a Keleti pályaudvar és az Andrássy, a Rottenbiller és a Dózsa között. Vaskos a történelme, színes-szagos a jelene.

Ha János nem hal meg, ő sose ül itt, ebben az ülésben, aminek minden egyes apró szövete valaki máshoz illeszkedik: ahhoz, akinek most is vezetnie kellene.

A járvány beköszöntével, 2020 tavaszán az egyik barátom mesélte, hogy sokkal nyugodtabb lett, amióta minden zárva van - nem kell állandóan programokat csinálni attól tartva, hogy lemarad valamiről.