A Nemzeti Buborékkipukkasztó Vállalattól jöttem. A címlistám szerint az Önöké elég vastag, több mint tíz milliméter.

Senor Murida tömör tölgyfa rajzasztala mellett ült, élénk telefonbeszélgetést folytatott. A szokatlanul hosszúra nyúló, vidám csevej végén megcsillogtatta elragadó, hófehér fogsorát, kinyomta a mobilját, és elégedetten dörzsölte össze ráncos kezeit.

Komótosan evett, miközben a vastag üvegen túl száguldozó forgalmat bámulta. Buszok, taxik, biciklisek, személyautók végtelen sorban. Marsha nem tudott betelni a látvánnyal, és tisztában volt azzal is, hogy most mindent duplán kell néznie.

Tizenkét óra tömény szürrealitása után világossá vált, hogy Sevilla viszont fog szeretni, hogy békésen poharazgatva tölthessük együtt az ősz ananászsárga, Tinto de Verano illatú hónapjait.

Megszeppenve és kicsit letargikus hangulatban ott keringett szegény gyerek a rozoga szerkezetben, egyik kört a másik után írta le a nyüzsgő bazársor felett, arra várva, hogy valaki majd csak szól, ha ki kell szállnia. 

Kérdeztem, ez meg mi. „Jelentkezni lehet az Inter idegenbeli visszavágóra, buszokkal megyünk, a jegyet Stefan intézi, csak be kell fizetni nála a lóvét.”

Ha János nem hal meg, ő sose ül itt, ebben az ülésben, aminek minden egyes apró szövete valaki máshoz illeszkedik: ahhoz, akinek most is vezetnie kellene.