Amikor enyém lett a Dolce Vita

“A 71 esztendős Rolf Bantle hatalmas Basel-szurkoló, 2004 augusztusában el is kísérte csapatát az Internazionale elleni idegenbeli Bajnokok Ligája-meccsre, de csak tíz évvel később tért haza. „A találkozó félidejében kiszaladtam a WC-re, ám végül egy másik szektorban kötöttem ki és fogalmam sem volt, hol vannak a barátaim…” – mondta a svájci drukker a Schweiz am Sonntagnak. Bantle végül kikeveredett a stadionból, ám csupán 20 euro és 15 svájci frank lapult a zsebében, mobiltelefonja pedig nem volt, így Milánó utcáin ragadt.

„Azt sem tudtam, hol vagyok, de akivel találkoztam, ismeretlenül segített. Első estémen kaptam egy hálózsákot, majd később egy hölgy felajánlotta, hogy kimossa a ruháimat. Kaptam ételt és cigarettát is. Úgy éreztem, jó itt nekem, nem akartam hazamenni” – tette hozzá a svájci, aki egy nagy kalandnak fogta fel az egészet. A Schweiz am Sonntag beszámolója szerint Bantle tíz évig élt az olasz nagyváros utcáin. „Otthon nem várt semmi, nincsenek rokonaim, közeli barátaim, sem munkám. Nem volt okom visszatérni. Életem legjobb tíz éve volt ez” – árulta el a svájci, aki most visszatért Bázelbe, ahol egy öregek otthonában kapott helyet.”

 https://www.nemzetisport.hu/sportszelep/eltevedt-a-bl-meccsen-10-evig-hajlektalankent-elt-milanoban-2448441#

… Azt ti sose fogjátok érteni! Kurvára el vagytok kényelmesedve. Csak felültök a fapadosra, mentek ahova akartok, ide meg oda ugráltok, közbe nyomkodjátok a telefont meg a tablettet, aztán az egész nem ér egy nagy semmit. Kalap szart se! Sose fogjátok megtapasztalni, milyen az élet! Mertek ti még kipróbálni bármi ismeretlent is? Hisztek ti még valamiben? Persze most mindannyian bólogattok, de ha csak annyit mondanék, hogy akkor most mindenki szépen adja ide azt a mobilt és anélkül húzzon el egy másik országba 20 euróval a zsebében, egyből belétek jönne a remegés, vagy ahogy mifelénk mondják, vigyázzba állna a seggetekben a szar.

Sokáig én is így éltem, nem jártam sehova. Az se érdekelt, ki szól hozzám, az se, mit kell melózni, legyen meg a cigi, legyen meg a sör, nyerjen a Basel oszt kész. Összegyűltünk minden héten kétszer-háromszor műszak végén Francinál a kocsmába, csapolta a Feldschlössent, kivestéztük a bajnokság állását, összeugattunk ha úgy alakult, oszt ennyi volt a nap. De amikor bejutottunk 2004-ben a BL-be, akkor valahogy itt, bennem is megmozdult valami. Sodort a tömeg, de mondhattam volna nemet, amikor Franci a szokásos kör mellé egy papírt is elém tett. Kérdeztem, ez meg mi. „Jelentkezni lehet az Inter visszavágóra, buszokkal megyünk, a jegyet Stefan intézi, csak be kell fizetni nála a lóvét.” – válaszolta Franci – „gondolom téged nem érint te vén majom, de add körbe az asztalnál, biztos van, aki elvinné az asszonyt kicsit Milánóba. Ki kell picsázni a digókat.” Ilyen kedves invitálás után hogy a faszomba maradtam volna otthon!

Van valakinek egy cigije? Jó a dumám mi? Na, adakozzunk kérem szépen, tudjátok, Krisztus koporsóját se őrizték ingyen. Ha tudni akarjátok a sztori végét, myíljon meg a zsebetek, segítsetek szegény Rolf bácsinak. Itt az otthonban nem lehet cigizni, kijárni se tudok már a rossz lábammal, hozni meg nem hoz senki semmit. Karl hozott régen, amíg meg nem ütötte a guta.

Danke schön.

Szóval Milánó. Hát na. Én olyat soha életemben nem láttam. Olyan épületek, kirakatok, cirádás, csicsás, még a nők is olyan firlefrancos hacukában, magassarkú mindegyiken, a faszik meg öltönybe, nyakkendőbe, de az is olyan színes, elegáns, aranyak, gyűrűk mindegyiken. Nem olyan unalmasan, mint itten. Teraszokon fürtökben a sok nép, ettek, ittak, hangoskodtak, vidámkodtak. Rögtön tetszett minden. Persze nem sok idő volt a meccsig, pénzem meg pláne nem, drága volt a jegy meg az útiköltség. Kis városnézés, aztán mindenki vissza a buszra, be a stadionba, kezdődik a meccs. Ilyen lóbaszó nagy stadiont életembe nem láttam még, tiszta megalománok ezek a digók, csak pillogtam jobbra meg balra amikor bementünk. Ott is a lelátón minden tele, talpalatnyi hely nincs, szerencsére a büfé közel volt. A digóknak nincs olyan jó sörük, mint nekünk, focizni se tudnak, ezt már a félidőben megállapítottam amikor kimentem kétbetűsre. Na utána kezdődött a baj.

Az a sok egyforma ajtó, amiatt volt minden. Egyszerűen nem találtam vissza a budiról. Mindegyik ugyanolyan ajtó mögött ugyanaz a sok kék-fekete mezes digó, ordítanak, hadonásznak, nem lehetett tőlük gondolkodni, hogy akkor hogy is kellene visszamenni az enyémekhez. Eleinte csak röhögtem az egészen. De aztán amikor hallottam, hogy lefújják a meccset, a tömeg meg tódul kifele, már nem nevettem annyira, csak lestem mint hal a szatyorban. Közben töksötét lett, nekem telefonom nincsen, pénzem szinte semmi, a buszról fogalmam se volt, hol áll. Mentem a digókkal, amerre ők, én is arra. Kérdezgettem én őket, nem látták-e a buszom meg a hozzám hasonló népeket, de azok csak veregették a vállam, örültek, mondom én is, de jó, hogy itt vagytok, mihez kezdjek veletek.

Na, most képzeljétek el! Ott álltam idegenbe, 20 euróval és 15 svájci frankkal, és nem volt ám mobil, okostelefon meg internet, semmi! Volt, aki mutogatta a telefonját, hogy hívjak fel akit akarok, de nem tudtam én fejből egy telefonszámot se meg semmit, ki az istennek szóltam volna?

Aztán lassan kialakultak a dolgok. Elboldogultam, eltengődtem. Adtak hálózsákot, adtak cigit. Ki ezt, ki azt, de az emberek csak segítettek. Adtak kaját. Egy asszony kimosta a gönceimet, amin először meglepődtem, de aztán kiderült, hogy ez itten szokás. Eltelt az idő, nemcsak a piszok ragadt ám rám, nyelveket tanultam! Buongiorno a tutti! Ciao Ragazzi! Lassan megtaláltam a helyem. Beilleszkedtem. Megismerkedtünk egymással, a digók meg én, meg a sok turistának is tetszettem. Nem kell ezt túlgondolni, mész, csinálod, kialakul, egyik nap a másik után. Kiderült, hogy kedves fickó az öreg Rolf, megszerettek. Hol itt laktam, hol ott, hol itt segítettek nekem, hol ott, én is segítettem másoknak, amikor tudtam. Ilyen ez, adsz, kapsz. Milánó nem rossz hely, egyáltalán nem rossz. Senki se hívott vén majomnak! Na és komolyan mondom, sokszor jobbat ettem, mint amivel itt az otthonban kényeztetnek, ha! Nem kell ezt túlgondolni. Én lettem a Rolfo. Enyém lett a Dolce Vita! Nem kellett dolgozni, nem kellett elviselni a sok hülyét. Tudták rólam, hogy Basel drukker vagyok, meccsnapokon így is megvolt a törzshelyem, más nem is kellett. Nemhogy mobil, semmi! El se tudjátok képzelni, milyen volt!

Lassan már én sem.

Egészen más időket élek manapság.

Hogy akkor minek jöttem haza? Nem olyan volt egyszercsak. Eltelt tíz év! Megöregedtem én is, a fogaim is tönkrementek, nem tudtam már olyan szépen mosolyogni, azt meg nem szeretik. A digók se, a turisták se. Megcsináltatni meg sokba volt. Meg egyre többen lettünk ott is, mindenféle népek, nem mindenkinek tetszett a pofája. Öregedtem. Amikor aztán sokadjára lopták le rólam alvás közben a cipőmet, azon az esős télen csak rászántam magam, hogy lelépek. Na nem mintha annyira hiányoztam volna itthon valakinek! De akárhogy is, az ember öregségére jöjjön haza, megdögölni.

Különben itt az otthonban megvan mindenem, végülis rendesek. Karl sokszor hozott cigit mielőtt megütötte a guta, a kis lengyel nő minden héten kitakarít, nem morognak, ha nincs kedvem mosdani, elviselnek. Na, azér nem a Dolce Vita, de nem baszogat senki. Szeretik a dumám itt is, meg néha elmondom, hogy nem kell annyi szósz a tésztára. Néha egy-egy újságíró felhív, azt nagyon bírom. Meg most ti. De sokáig ne is tartsatok fel, mert négykor kezdődik a meccs.

Amúgy is kurvára el vagytok kényelmesedve.