A Nemzeti Buborékkipukkasztó Vállalattól jöttem. A címlistám szerint az Önöké elég vastag, több mint tíz milliméter.

A férfi imádott horgászni. Mint annyi más férfit, őt sem a halat fogás ténye vagy lehetősége vonzotta a horgászásban, hanem az a különleges szabadságélmény, ami egyszerre adta meg számára a teljes csendet és nyugalmat, az önálló szabadidőt, miközben látszólag egy aktív és férfias, hozzáértést kívánó tevékenységgel foglalkozott.

Komótosan evett, miközben a vastag üvegen túl száguldozó forgalmat bámulta. Buszok, taxik, biciklisek, személyautók végtelen sorban. Marsha nem tudott betelni a látvánnyal, és tisztában volt azzal is, hogy most mindent duplán kell néznie.

Megszeppenve és kicsit letargikus hangulatban ott keringett szegény gyerek a rozoga szerkezetben, egyik kört a másik után írta le a nyüzsgő bazársor felett, arra várva, hogy valaki majd csak szól, ha ki kell szállnia. 

Kérdeztem, ez meg mi. „Jelentkezni lehet az Inter idegenbeli visszavágóra, buszokkal megyünk, a jegyet Stefan intézi, csak be kell fizetni nála a lóvét.”

Ha János nem hal meg, ő sose ül itt, ebben az ülésben, aminek minden egyes apró szövete valaki máshoz illeszkedik: ahhoz, akinek most is vezetnie kellene.