Budapesti kirándulás

Dr. Marsha Goodman elégedetten lépett vissza az ablaktól. Ezen is túlvagyunk, gondolta. Ki hitte volna? Talán ő maga sem: a sok tervezgetés végül meghozta gyümölcsét.

Leült a pirinyó, helyenként brokátberakással díszített hotelszoba két széke közül az ablak mellettibe, mindkét kezét a tarkójára tette, és mélyen beszívta a levegőt. Tudata még nehezen hitte el, hogy valóban itt van, Budapesten, annak is a legközepén, ebben az igazán előkelő szállodában, aminek gyönyörű neve – Astoria – megegyezik az ablak alatt csörömpölő villamos-megállóéval. Még a metró is itt dübörög, mélyen a székem alatt – próbálta magát tudatosan visszarángatni a jelenbe. Nem sok sikerrel, annyira álomszerű volt az egész.

Nagybátyja annak idején sokat mesélt neki erről a mára újra ízig-vérig európaivá lett városról, ahonnan annak idején pont a nem-európaisággal – először a fasizmussal, aztán a kommunizmussal – üldözték őt el. Ez a kettő már sok volt neki, főleg egymás után, így gyorsan le is lépett az öreg, épp mielőtt a szovjetek lehúzták a vasfüggönyt. Marsha ámulattal hallgatta gyerekkorában a mesebelinek ható, nosztalgikus sztorikat a háború előtti, budapesti Duna-korzóról, ahol a legelőkelőbb emberek adtak találkozót egymásnak, az Auguszt cukrászda káprázatos habos süteményeiről, vagy a Gellért-hegy romantikusan tekergő, pazar kilátással kecsegtető ösvényeiről. Évek óta tervezte ezt az utat, és rögtön tudta, hogy ez lesz az első állomás. A kirándulás egyébként sokáig sehogyan sem akart összejönni. Abból a minnesotai kisvárosból még New York is elég távolinak tűnt, aztán sok idő elment az egyetemmel meg a doktori képzéssel, valamint az ezekhez szükséges tandíj legalább részbeni visszafizetgetésével. Egyre jobb munkák, végül visszautasíthatatlan ajánlat az Arizona állami biológiai kutatóállomástól, meg közben ugye az a félresikerült házasság Chuck-kal. Válási papírok intézése, bíróságra járkálás, miegymás. Közben a nagybácsit is el kellett temetni, pedig a terv szerint ő is jött volna, egész életében ide vágyott vissza. Most majd helyette is feltérképezi a látnivalókat, magába szívja a sok élményt, mint egy vadiúj, a celofán borításból épp csak kibontott, puha szivacs.

Párizsban, a reptéren már tűkön ült. Dr. Marsha Goodman még sosem járt ilyen messze a hazájától, a kontinenstől, ahol született, Európában meg pláne nem. Igyekezett stílusosan köszönteni Budapestet, amikor leszállt végre: még az érkezési oldalon rendbe szedte magát, átfésülte vállig érő, napszín melírcsíkokkal szabdalt sötétszőke haját, feltett egy kis korrektort a több mint másfél napos utazástól megfáradt, ibolyaszín szemei alá, XL-es tréningnadrágjához viselt puha UGG csizmáját pedig sportcipőre cserélte. Így masírozott ki a szállodától kirendelt taxihoz. A hotel tetszett neki, a szoba rendben volt. Bár az élére fordított, gyönyörűen bevetett dupla ágy borzasztóan csábította jetlagtől megfáradt tagjait, nem engedett neki. Kinyújtozott a fotelben, és ismét elhúzta a harmatfehér függönyöket. Látnom kell Budapestet, most azonnal, gondolta.

A kora délutáni kánikulában még a lenvászon sportcipő sem látszott indokoltnak, Marsha duplacsatos szandált húzott, fejébe nyomta rózsaszín szalmakalapját, és tíz perc múlva már kint állt a szálloda impozáns főbejárata előtt, a forgalmas járda közepén. Úgy tűnt, még az aszfalt is olvad, körülötte fájdalmas arcú, izzadó embertömeg vonszolta magát a különféle megállókba. Marsha, aki molekuláris biológiából doktorált, szeretett biztosra menni, épp ezért szállt meg ebben a belvárosnál is belvárosibb hotelben, Budapest szinte mértanilag meghatározható közepén – pedig a várban vagy a nagybácsi szájából sokat emlegetett Duna-korzón sokkal szebb szállodák vannak –, messziről kerülve a manapság népszerű Airbnb-ket. Munkájából fakadóan is megszokta, hogy egyedül merül el egy-egy projektben, bemegy a legközepébe, és bentről kifelé haladva alaposan feltérképezi az adott feladat minden egyes porcikáját. Ez a Budapest-expedíció pedig az utóbbi évek egyik legfontosabb projektje volt, a család egyik egzotikus, ugyan nem vér szerinti, de szeretnivaló és fontos tagjának távoli múltja, ami egy ponton megszakadt. Most rajta a sor, hogy elkapja ezt a levegőben lógó szálat, és odakösse valahová. Mi lehet ennél izgalmasabb feladat?

A terv szerint először az Auguszt Cukrászdába ment, ami szinte szemben állt a szállodával. Tudta, hogy a nagybácsi idejében még nem itt volt (csak 1999 óta), de a sütemények, a miliő, a faberakásos berendezés, a hatalmas tükrök – szinte ugyanaz. Erre nagyon figyelnek itt. Somlói galuskát kért, aztán még egy francia krémest is, mellé illatos, kiváló pörkölésű, az amerikai kávékhoz képest gyűszűnyi presszót kortyolt. A krémes remegő tojáshabja elvarázsolta, a somlóin mosolygó tejszínen visszaverődtek a fényárban ragyogó csillár pazar kristályai. Marsha szájában átöltelték egymást a lassan egybeolvadó ízek, érezte, ahogy az édes krémek szinte csiklandozzák belül. Komótosan evett, miközben a vastag üvegen túl száguldozó forgalmat bámulta. Buszok, taxik, biciklisek, személyautók végtelen sorban. Marsha nem tudott betelni a látvánnyal, és tisztában volt azzal is, hogy most mindent duplán kell néznie. Valaki olyannak a szemével is, akinek mindez ismerős, mégis idegen, akinek az emléke úgy lebeg itt körülötte, mint a régimódi, mégis fényesre suvickolt, behemót kávégépből kavargó puha gőz.

Hirtelen letette a villát. Valami olyat kellene csinálnom, amit a helyiek szoktak, ami nem olyan turistás – gondolta. Valami hétköznapibbat, amitől eggyel beljebb jutok Budapestbe, ha ez egyáltalán lehetséges.

Fizetett, indult. A cukrászdából kilépve azonban nem a Károlyi-kert irányába fordult, hogy az eredeti terv szerint az Egyetem tér érintésével leballagjon a Dunához, hanem inkább balra kanyarodott. Visszatért a forgalmas kereszteződéshez, az Astoria szép nevű villamosmegállójához. Ott felszállt az első szerelvényre, és meglepően tapasztalta, hogy hamarosan már a folyó fölött csörömpöltek a cirádás, zöld hídon keresztül. Még gyorsabb is így, mintha gyalog mentem volna – állapította meg Marsha.

A villamos ragadt a kosztól, a felpréselődött tömeg egyöntetűen ingerült arcot vágott. Marsha természetesen egy kukkot sem értett a magyarok nyelvén, de az nyilvánvaló volt, hogy a július végi szerda délután nem tartozik az utasok kedvenc napszakjai közé. Ő maga is izzadt, miközben próbált lecsapni egy még szabad kapaszkodóra, de igyekezett nem foglalkozni a kellemetlenségekkel. Arra koncentrált, hogy minden pillanatot kihasználjon ebben a távoli városban. Úgy döntött, ebbe a néhány napba, amit itt tölt, nem fér bele a rosszkedv. Inkább valami diadal-féle érzés kerítette hatalmába. Igen, ez kellett nekem, nem is értem, eddig miért nem vágtam bele – buggyant ki belőle, persze csak úgy belül – túlságosan óvatkoskodóan éltem eddig, csak a munkának, csak a biztonsági játéknak. Több spontaneitást Marsha, épp itt volt az ideje!

A Gellért téren szállt le, nem is kellett megnéznie a telefonján a térképet, emlékezetből – vagyis valaki más emlékezetéből – felismerte a hegyet. A tömeg nagy része vele együtt lódult, ahogy sodródtak lefelé a szerelvényről, látszott, hogy a peronon is legalább tucatnyian várják, hogy felpréselődhessenek. A két folyamat nagyon nem volt szinkronban egymással. Marsha nehezen vergődött a karok, lábak, hátizsákok tengerében, a reptéri rendezett sorok után, na meg hullafáradtan, a sok utazástól tompán követte a tömeg dinamikáját. Nem is vette észre, ki volt az, aki könyökkel hangtalanul, de erősen gyomorszájon vágta. A fájdalmat is csak néhány másodperccel később érezte meg, amikor már záródtak a villamos élénksárga ajtajai mögötte. Összegörnyedt az ütéstől, de közben  látta a tarkopasz, fehér pólós, fényesre izzadt arcú nagydarab fickót, aki évek múlva sem fakuló emléket adott Marshának: kihajolt a már induló villamos ablakán, és jó hangosan elbődült: “Te zsidó kurva, hogy nem tudsz arrébb menni bazmeg!” A folytatást magával vitte a meglóduló szerelvény, páran utána fordultak a nagy kiabálásra, de legtöbben fülük botját se mozgatták. Marsha ott állt megkövülten, próbált talpon maradni. Ha mást nem is, a kurva és a zsidó szavakat nagyjából értette, a nagybácsi épp eleget mesélt róla, hányszor hallotta ugyanilyen hangos kontextusban őket azokban a szörnyű, nem-európai években.

Érezte, hogy váratlan támadást kapott gyomra kicsit felkavarodik, a krémes, illatos sütemények, a ropogós presszó nyugtalankodnak odalent. Megborzongott, ökölbe szorította a kezét, és lassan, nagyon lassan kiegyenesedett. A gyönyörűen csillogó Duna fölött ragyogott a cirádás, zöld híd, a Gellért-hegyről madárcsicsergés és vidám emberzsivaj hallatszott le. Marsha, mintha ólomlábakon járt volna, apró mozdulatokkal megindult, hogy átvágjon a fürdő felé.