Mennyi lett a meccs

Abból az alkalomból, hogy hosszú idő után újra jobbnál-jobb nyolcaddöntőket nézhettünk a tévében, és mivel nemrég volt Apák Napja is, itt az ideje mesélni kicsit a labdarúgásról és arról, hogy milyen, amikor valakinek a hobbija és a szenvedélye ugyanaz.

Aki ismeri, tudja, hogy nem túlzok: Apám neve fogalom Heves és Borsod megye labadrúgós berkeiben. Közösségépítő, az anyagi haszonszerzést nagy ívben kerülő, mindent és mindenkit a helyi focinak alárendelő, arra időt, energiát nem sajnáló sportember, aki akkor is hisz a megyei labdarúgásban, amikor senki más nem, és aki sosem hagyja, hogy a politika - akár egy pöffeszkedő, pocakos mitugrász, vagy valami okoskodó gyüttment személyében kisajátítsa ezt a szakrális játékot.

Egy ilyen ember gyerekeként felnőni egyszerre áldás és átok, hiszen akinek folyton meccse, edzése, kispályás csapatversenye, bankettje, idegenbeli győzelme, hazai veresége, sérülése vagy tanítványai vannak, az szükségszerűen keveset tartózkodik otthon. Nem mindig jelenik meg iskolai ünnepségeken, ballagásokon, tanévnyitókon, szülinapokon. Leginkább jön vagy megy. Ha egyik sem, akkor meccset néz a tévében. A vezetéknevedet hallva közben sokan egyből azt kérdezik, hogy megy a csapatnak, Apád nyomja még a focit? Aztán nevetnek, hát ő sose hagyja abba. Nem is tudná: mai napig képtelenség vele úgy közlekedni Egerben és környező településein, hogy minimum egy ismerős, focihoz a múltban vagy a jelenben kötődő ember meg ne állítsa: utcán, boltban, étteremben, koncerten, borfesztiválon, strandon, hivatalokban.

A dolog velejárója viszont, hogy mire felnősz, nagyjából képben leszel a focival. Tisztában vagy a megyei bajnokság állásával, odafigyelsz a játékra, a részletek egyre nagyobb összefüggésekké állnak össze. Megtanulod, hogy a sport és a foci szeretete olyan, mint az evés meg az ivás: természetes dolog, amivel az ember nem kérkedik, hanem egyszerűen csinálja. Nem üvöltesz habzó szájjal, nincs kedvenc csapatod akikért tűzbe mennél, a teljesítményt nézed, a fair playt. Nem szereted a faksznit, a hisztit, a balhét, meg a kamut. Nézed, elemzel, szórakozol. Apám ma is előre megjósolja meccsnézés közben a helyzeteket, és úgy (ha nem jobban) elemez, mint a felkent szakértők a stúdióban. Mi közben kiakadunk, örülünk, játsszuk, élvezzük. Tévében, nyaraláson, családi össszejöveteleken, otthon az udvaron. A foci olyan, mint a vérkeringés. Mindig mennie kell, tökmindegy, hogy amúgy mi van.

Apám ma már ritkán játszik, annál inkább szervez, főleg öregfiúk bulikat, ahol még a krumplit is ő hámozza a bográcsba. Számtalan focis anekdokta kering róla. A legemlékezetesebb, ami már szállóige lett a családban, az egyik nagyobb sérüléséhez kötődik. Tarkóra esett akció közben a pályán és agyrázkódást kapott, mentő vitte be a megyei kórházba. Külsőre egy karcolás nem volt rajta, úgy tűnt, nincs semmi baja, de a biztonság kedvéért bent tartották megfigyelés alatt egy ideig: beszélni ugyanis nem tudott, csak két mondatot ismételgetett szakadatlan, kb. másnap délig. Mennyi lett a meccs? Torta van? Mennyi lett a meccs? Torta van?

Ezt üzenem mindenkinek az előttünk álló néhány hétre - hiszen ennél több, valljuk be: nem is kell.