Halszag

A férfi imádott horgászni. Mint annyi más férfit, őt sem a halat fogás ténye vagy lehetősége vonzotta a horgászásban, hanem az a különleges szabadságélmény, ami egyszerre jelentette számára a teljes csendet és nyugalmat és az önálló szabadidőt, miközben egy látszólag aktív és férfias, hozzáértést kívánó tevékenységgel foglalkozott.

A horgászás számára ott kezdődött, hogy fejben megtervezte. Aprólékosan végiggondolta, melyik hétvége melyik napja lenne alkalmas rá, és azt is, hogy éppen melyik helyszín. Amikor ezzel megvolt, képzeletben végigsimogatta a különféle orsókat, csalikat és botokat, és fejben összerakta az időjáráshoz, a kifogni kívánt halakhoz és az aktuális évszakhoz passzoló felszerelést.

Ezután jött a neheze, hiszen közölnie kellett a terveit a feleségével is. A felesége nem vette éppen rossz néven, ha horgászni indult, de azért jó néven se. A férfi előre számított az ilyenkor szokásos és abszolút elfogadható érvekre: miért nem töltik inkább együtt a hétvégét, miért nem szerveznek valami családi programot, miért nem mennek a gyerekkel strandra, állatkertbe, vagy legalább kirándulni. Amikor végre nem kell menni egyik nagyszülőhöz se, amikor végre normálisan együtt lehetnének, lelép.

A férfi gondolatban igazat adott a feleségének, de tudta azt is, a nő nem fog sokáig puffogni, feltalálja magát nélküle is. Bár sosem beszéltek róla, mindketten büszkék voltak erre a könnyen értelmezhető hobbira, amit mindenki azonnal megértett, ami egyszerre lehetett családi és magányos program is, mert minden szögből jól festett. Persze a férfi mégiscsak jobban szerette, ha egyedül van, mert csak akkor vette körbe teljes csend és nyugalom. A házi béke érdekében általában csak egy napra ment el havonta egyszer, de akkor egész éjjelre kint maradt, mert úgy érezte, a tavak, folyók napszakokkal szinkronban álló átváltozása olyan varázslat, amihez fogható csak kevés létezik. Ilyenkor, ha tiszta volt az idő, szinte bársonyként borult a vállára a csillagos ég, szikrázó fényekkel tükröződve vissza az olívazöld vízen. A levegőnek hideg, éles szaga volt. A férfi ilyenkor hol elaludt, hol felébredt, didergett jólesően, ellenőrizte a botokat, reggel pedig termoszból itta a még otthon elkészített, savanykás kávét.

A felesége azonban egyszercsak minden előzmény nélkül gyanakodni kezdett, ami a férfi számára teljesen érthetetlennek tűnt. Nem tudta akkor még, hogy a nőt egyre több barátnője hívja kétségbeesetten, hogy beszámoljon a férj félrelépése miatt kialakult házassági válságáról. Szinte minden héten napvilágra került egy sztori, így a férfi felesége egyre élesebben szorította össze a száját, amikor szóba került a horgászás. “Nem is tudom, hova jársz te, még halszagod sincs, amikor hazajössz. És sose fogsz semmit.” - vágta végül a férfi fejéhez egy áprilisi péntek délután, amikor az botokkal és csalikkal felszerelkezve épp indulófélben volt.

A férfi elképedt. Az agya úgy volt huzalozva, hogy feltételezésekkel nem tudott kezdeni semmit. A dolgok egzakt módon léteztek számára, valami vagy volt, vagy nem volt. A horgászás egyértelműen volt. Ezek szerint, bár neki ez még sose jutott eszébe, halszag nem annyira. Azt nem tudta, hogy a felesége mennyire gondolta komolyan a vádakat, de úgy látszik, a halszag, mint olyan, a horgászás feltétele. Ezek szerint ha nincs halszag, vagy ha nincs hal, akkor horgászás sincs.

Ezt semmiképp nem akarta, ellenben ahhoz sem volt sok kedve, hogy magyarázkodásba kezdjen, vagy pláne nyílt konfliktusba szálljon a képtelen ötlettel. A konfliktusok csak újabb konfliktusokat szülnek, suttogta benne valahol mélyen az ősi férfiak szelleme, de a férfi ezt különben is tudta már a saját tapasztalataiból. Így hát megpróbálta először figyelmen kívül hagyni a halszag-hiányra vonatkozó megjegyzéseket - hiszen sok nő pont a halszag miatt mérgelődik - aztán, amikor azok újra felbukkantak, humorral elütni az élüket. Innentől különös figyelmet igyekezett fordítani arra, hogy a kifogott halakat ne dobja vissza a vízbe, és ne is adja le a halőrnél, bár náluk a családban rajta kívül mindenki utálta az uszonyos jószágokból készült ételeket.

A felesége tessék-lássék fogadta el a reakcióit, a halakról igazából tudomást sem vett, ha voltak, ha nem. De a halszag egyre gyakrabban szóba jött otthon, hol viccesen, hol félkomolyan, hol egészen sötét tónusban. Hogy se halszag, se vízszag, ami gyanús azért. Ő se gondolhatja, hogy nem az, mondta a felesége újra, és homályos, hasonló esetekről beszámoló történetekre hivatkozott.

A férfi megint elképedt, de végre megértette, hogy ez egy feladat, amit meg kell oldania. Sokáig gondolkodott, míg rájött, hogy pofonegyszerű az egész: ha a felesége ennyire extrém irányba indul el a gyanúsítgatásokkal, neki is hasonló mértékű választ kell adnia. Aki halszagot akar, megkapja. Először, próbaképpen, egyetlen darab saját márkás szardíniakozervet vásárolt hazafelé a Sparban, bár nem tudta, mire lesz elég. Lassan, szinte félve nyitotta ki a kocsiban a hosszúkás fémdobozt, két ujját belemártotta a ragacsos lébe, a kellemetlenül erős szag az orrába szúrt. Óvatosan, hogy össze ne csepegtesse az ülést, bekente a nyakát, mellkasát a konzerv tetején összegyűlt szardíniadarabkákkal, a maradékot pedig megette. A felesége otthon nem szólt se jót, se rosszat, nem lehetett megállapítani, hogy megérezte-e a hal szagát, vagy sem. A kellemetlen megjegyzések azonban hosszú időre elmaradtak. A férfi szeretett biztosra menni, az eredmények is bíztatóak voltak, ezért úgy döntött, emelni fogja a tétet.

Az egyik horgászat alkalmával, még az odaúton vásárolt öt darab akciós konzervcsomagot, ami egyenként négy kis szardíniásdobozt tartalmazott három áráért. A nap folyamán legalább féltucatot elfogyasztott belőlük, de a haldarabok között felgyűlt levet gondosan összegyűjtötte az egyik csalis üvegbe. Másnap, kora hajnalban, miután komótosan összepakolta a horgászfelszerelését, fogta a szardínialével megtöltött kisüveget, levette magáról a pulóverét és a pólóját, és az üveg teljes tartalmát a fejére csorgatta. Közben többször is felfordult kissé a gyomra az érlelt hallé erős szagától, ezért a procedúra végén gyorsan megmártózott a reggel vidám árnyalataiban zöldellő, hínárette, jéghideg tóban is. Amikor végzett, úgy érezte, mindent megtett, amit tudott. Megszárítkozott és hazaindult.

Otthon nem fogadta osztatlan lelkesedés a megjelenését.

Még az előszobában járt, amikor bentről a felesége méltatlankodó hangját hallotta. Megkérte a férfit, gyorsa csukja be a bejárati ajtót, mert úgy látszik, belopózott a lépcsőházba egy büdös hajléktalan, vagy valamelyik szomszéd épp most viszi le a több zsáknyi szemetet. A férfi engedelmeskedett, miközben idegesség és balsejtelem lett úrrá rajta. Miután becsukta az ajtót maga mögött, megpróbálta minél gyorsabban megcélozni a fürdőszobát, de már késő volt. A felesége olyan arccal állt elé, amit sokáig nem tudott elfelejteni. Szinte meg sem hallotta a szempillantás alatt rázúduló szemrehányásokat, annyira megkövülten bámulta a nő eltorzult arcát, miközben az ordítva kérdőre vonta őt, hogy mégis. Mi. Ez. A. Bűz.

A férfi magyarázkodni próbált, de semmire sem ment vele. A mindent beterítő halszagban csakúgy repkedtek a szitkok, a vélt bizonyítékok, a beigazolódott gyanúk, hiszen pillanatok alatt kiderült a csalás a szardíniásdobozokkal. A férfi érvei nem bizonyultak elég erősnek, ki hitte volna el, hogy a horgászás nyugalma érdekében csorgatott a fejére több mililiternyi sós hallevet. A nő kimerült a hosszas veszekedésben, haragját csak tovább tetőzte a férfi értetlensége és passzivitása, így még aznap este összepakolt és a gyerekkel együtt átment egy barátnőjéhez. Épp ahhoz, akinek a férje nemrég költözött el.

A férfi egyedül maradt. Megpróbálta rendezni a gondolatait, hogy rájöjjön, mi vezetett idáig. Sehogy sem értette, ezért inkább úgy döntött, alaposan letusol és alszik egyet, holnapra talán minden megoldódik. Korgott a gyomra is, de semmi kedve nem volt kutakodni a hűtőben. Hirtelen eszébe jutottak a halszagú szardíniakonzervek. Talán maradt még belőlük egypár a hátizsákban.