Enni Csikágóban

Ikerbabáim vannak, így mostanában a szokásosnál is többet etetek és eszem, ráadásul a tél vége felé járunk, ami - lásd farsangi szezon - egyet jelent a nagy kajálásokkal, evés-ivással, mi mást csinálna az ember ebben a szürkeségben, ugye. Ha már így alakult, arra gondoltam, megnézem, Csikágóban hogy áll épp a helyzet gasztronómiailag. Azért csak épp, mert Külső-Erzsébetváros, mióta világ a világ, a változás állandóságát képviseli: a közeli Keleti Pályaudvar már a régi időkben is sokféle népet sodort ide, az építkezések mindig rohamtempóban zajlottak, ma pedig külünösen így van. A folyton alakuló környék most éli egyik leglátványosabb színváltozását, dübörög a Liget-projekt, annak minden hozadékával: a földből kinövő vagy eltűnő épületek a vendéglátó- és szórakozóhelyek, hosszú távon pedig a lakosság cserélődését is magukkal hozzák. Zajlik hát a dzsentrifikáció, de megnyugtatok mindenkit, nagy bulisorozatok és kocsmatúrák egyelőre nem várhatók itt. Az, hogy a Dürer Kertet eltüntették a föld színéről, viszont megnyitott a Magyar Zene Háza, jól példázza, épp merre tart a környék kulturális identitáskeresésben.

Csak elvitelre!

De akkor mit lehet itt enni?

Amikor még csak terveztem ezt a bejegyzést, úgy gondoltam, elintézem annyival, hogy aki Csikágóban él, az nem itt keresi a kulináris örömöket, de ez egyre kevésbé igaz. Bár valóban túl közel van a belváros ahhoz, hogy mindenki jó lokálpatrióta módjára a helyi erőkre támaszkodjon, ha helyen szeretne enni, a gasztronómiai válszték - főleg, hogy az elmúlt években a koronavírus diktálta neki a tempót - Külső-Erzsébetvárosban is diverz és egész széleskörű. Hogy mást ne mondjak, évekig itt működött az Olimpia, amíg 2022 január elejével végleges bezárásra kényszerült - elvileg nem (csak) a lokáció és a járványügyi kényszerpálya miatt. Ha nem is fine-dining szinten, de azért időről időre akad olyan bátor jelentkező, aki nekifut a mutatványnak, és megpróbál létrehozni a környéken egy igényes, kellemes, megfizethető helyet, ahová be lehet, vagy be lehetne ülni. Vannak, akiknek sikerül megvetniük a lábukat, mások gyorsan kihullanak, hiszen nincs igazán második esélyük. Ez nem a Bartók Béla Boulevard, itt, ha nem indul be valami pillanatok alatt, és nem áll mögötte végtelen tőke, gyorsan le kell húznia a redőnyt - még akkor is, ha egyre több a külföldi diák errefelé, és a liget fejlesztése miatt elszálló lakásárak lassan, de biztosan kicserélik a benne élőket.

A környék minden bizonnyal legnépszerűbb vendéglője és turisztikai fellegvára: Paprika csárda

A Keleti-Városligeti Fasor, és a Dózsa György út-Rottenbiller út szegélyezte lapos négyzet így igen változatos vendéglátási szcénát képes felvonultatni. Természetetesen a pályaudvar környéke ezen belül is a legszínesebb halmaz, ahol többféle gyorsétterem, pékségek, amcsi kávézólánc helyi egysége, olcsó kínai kifőzde, drága japán levesező, kézműves söröző, gyrosos és miegyéb között választhat az, aki vonatozás előtt vagy után be szeretne kapni valamit. A BKV-s és MÁV-os átutazókon kívül komoly vásárlóerőt képviselnek a Péterfy kórház tömbjének alkalmazottai, betegei és azok látogatói, akik főleg a menzákat és a kórház környékén tanyát verő, ezeréves(nek tűnő) retro cukrászdákat látogatják. Mielőtt azonban legyintenél, emlékeztetnélek: az Olimpia az Alpár utácában, a Keletitől kőhajításnyira működött és szerzett országos hírt magának (nulla marketingből), mint a gasztroforradalom és az igényes étkezési kultúra egyik első fecskéje.

Kocogók, irodisták, kisgyerekesek, régi pesti arcok, alkeszek és melósok gasztronómiai menedéke: az István utcai hentes!

A Keletitől eggyel beljebb merészkedve tovább színesedik a kép, hiszen a Rottenbiller és a Bethlen között, az Állatorvosi Egyetem és a McDaniel College vonzáskörzetében évek óta él és virul a külföldiekre szakosodott speciality kávézó, a Goat Herder, a K-Point nevű koreai étterem, de a kiváló ár-érték aránnyal operáló Hari kebab is, míg a szó szerinti szomszédságban található Bécsi Szelet hosszú haldoklás után zárta be kapuit. Vele ellentétben, néhány méterrel arrébb elpusztíthatatlanul, kitartóan üzemel a legendás Fekete Gyöngy kocsma, ahol télen-nyáron ugyanazok az acok tenyésznek szelíd, egyenletes delíriumban, öntudatlanul is ápolva a Békés Pál teremtette, legendás csikágói miliőt.

A Linka, a nagybetűs Remény.

Ha még beljebb merészkedsz innen, a Damjanich utca környékére, nem fogod megbánni. A Damjanich, ahogy korábban is írtam róla, Csikágó Pozsonyija, vagy, ha úgy tetszik, Oxford Streetje, La Ramblája, a valamikori polgárosodás főutcája, rajta a vendéglátóipar régi motorosaival. A Piroska és a Muskátli éttermek klasszikus, kockás abroszos helyek, ahol az olajszaggal együtt a nosztalgia is a bőr alá kúszik, de vannak itt izgalmas, új versenyzők is. Lehet, hogy néhány hónap múlva már nem lesz aktuális, de már jó fél éve, hogy a legendás Bajza utcai garzonház földszintjén kinyitott egy klassz pizzéria, és frissítő színfolt a valamikori Katalin Cukrászda helyén felbukkant Linka is. A hamisítatlan bel- és nagyvárosi kávézó a világ bármelyik pontján megállná a helyét, ahol van igény makraméra, filodendronra, leegyszerűsített svéd dizájnra, bársonyos flat white-ra és double shotra, növényi tejre, tubi szódára, vagy paradicsomos quisch-re. A láthatóan egyre népszerűbbé váló Linka egy kis újlipóti vagy Bartók Béla úti hangulatot csempész épp Csikágóba, számomra pedig némi vigaszt jelent a Dózsa túlvégén rövid ideig működött és szomorú véget ért Pesti Palánta miatt.

“Kockás abroszos vendéglőt akartál? Megkaptad!” Mondta egyszer a fülem hallatára egy bácsi egy néninek a Piroskában.

Ha már a Dózsát emlegetjük: a Damjanich túlvégén is kiépült egy ütőképes kulináris lesállás, amit a környéken régóta népszerű olasz deli-kávézó és a mellette pár éve szárnyait bontogató, provance-i hagulatú La Lune alkot közvetlenül egymás mellett, az Aus Kebabban szeletelő, szimpatikus Aus pedig mindig nagyot köszön az ismerősöknek. Néhány méterre tőlük, a Dózsa György út és a Peterdy sarkán pedig ott ragyog Csikágó talán legnépszerűbb vendéglője, a Paprika csárda, ahol én ugyan még sosem voltam, de nap mint nap látom, ahogy telt házat produkálnak - elsősorban külföldi turistákkal, még ezekben a hányatott, kovid-marta években is.

A Csili Bisztró se mai darab a Damjanichon, de vajon mivé nőhetné még ki magát?

Természetesen, aki kínai kifőzdékre, vagy simán csak “palackozott italokra” vágyik, ahogy Budapest területén bárhol, Csikágóban is könnyedén megszerezheti magának. De van itt rendes kínai étterem is, az irodaházak fehérgalléros népét ebéd táján az István utcába csalogató hentes, és frissen nyílt, szomorúan, üresen kongó vietnami kisvendéglő is. Ha már szomorúság: a környék gasztronómiailag egyik legmostohább utcája minden bizonnyal a Rottenbiller: túl zajos ahhoz, hogy hosszú távon kialakíthasson magáról bármilyen vendéglátós képet, legalábbis a felénk eső oldalában.

A Pántlika információs pavilonnak indult a Kádár korszakban, azóta elpusztíthatatlan. Szerencsére, hiszen imádjuk.

Szóval, amint látható, van itt minden, de a legnagyobb tömegeket továbbra is a Városliget vonzza. A gyerekesek, kutyások, sportolni, sétálni, lazulni vagy újabban kulturálódni vágyók, ha már kimennek a zöldbe, esznek is ott, és nemcsak a piknikelésre gondolok - amit szintén meg lehet már ejteni vendéglátós segítséggel is az újonnan nyílt Piknikkertben. Hogy aztán a Magyar Zene vagy a Millenum Háza, a Piknikkert és a Léghajó lecseréli vagy beolvasztja-e az egykori Kertem, a Pántlika vagy a Zöld Küllő közönségét, hamarosan kiderül.

Egy biztos: Csikágó is megérdemli, megérdemelné az értő, éhes és arra étteremben, kávézóban, jóféle kocsmában pénzt költő közönséget. Könnyű megközelíteni, és egyébként is laknak itt annyian, akikért érdemes jókat főzni, igazi koktélokat keverni, fenntartható kávét pörkölni vagy beizzitíani a pizzakemencét. Rajtam nem múlik - én változatlanul etetek és eszem is, most éppen éjjel-nappal.

Side note: természetesen, ahogy máskor sem, most sincs ingyenebéd. A cikket nem támogatta egyik vendéglátóhely sem az említettek közül.

What happens in Muskátli Kisvendéglő, stays in Muskátli Kisvendéglő.