Damjanich, Ligetváros

Csikágó főutcája a kedvenc utcám a környéken, amin szerintem rengetegen utaznak át úgy, hogy nem is tudják, hol járnak. Pedig a Damjanich nagyon is különleges hely. Sokan írtak róla, és rengeteg híres egykori lakóval büszkélkedhet, akik itt születtek (Örkény, Karinthy, Faludy György), vagy innen indultak el nap mint nap dolgozni, hogy valami nagyot alkossanak (többek között Eötvös Gábor zenebohóc, Kibédi Ervin, Antal Imre, Gereben Ágnes, Bárdos Lajos, Kéthly Anna, Xantus János).

Pestiesen mondhatnánk úgyis, a Damjanich Csikágó Pozsonyija: széles, kétsávos út, vendéglőkkel, kávézókkal, boltokkal. Valódi bevásárlóutca, nyüzsgő korzó, olyan, mint a főtér a kisvárosban, a központ a falun: ha végigmegyek rajta, majdnem mindig jön szembe ismerős. Mindig le lehet ülni egy padra, és szinte minden ház falán valakinek az emléktáblája áll. A Damjanichon járva egyszerűen lehetetlen nem megérezni a történelem szagát és ízét, ami a gigantikus méretű, dohos, méltóságteljes bérházak kapuin át ránk köszön.

Semmi különös, csak egy kapualj a Damjanichon. Kép: Színes Erzsébetváros

A díva, aki elesett, de feltápászkodott

Amikor az ember végigmegy itt, tudatosul benne az a villámcsapásszerű érzés, hogy késve érkezett meg a buliba. Már lementek a legnagyobb slágerek, már mindenki kitáncolta magát, kiürültek a pezsgősüvegek, de még el lehet kapni valamit a hangulatból. Tapintható az utca régi fénye, a dívaság, az a bumm, ami az egész környéket hatalmába kerítette az 1900-as évek fordulóján, amikor a Városliget és környéke volt a pesti népek szórakoztatásának egyik centruma. Amikor egymást érték a fiákerek a fasorban, és amikor ezekben a külön kis falura emlékeztető házakban a magyar társadalom valamennyi alakja megfért egymás mellett. A nagy belmagasságú, világos, tágas emeleti lakásokban az értelmiség krémje - bárók, grófok, orvosok, tudósok, kutatók, a művészvilág patinás képviselői - lakott, természetesen a megfelelő számú cselédséggel együtt. 

Ezek az emberek nagy vendégségeket tartottak, élénk társadalmi életet éltek, jöttek-mentek. (A cselédek persze csak kimenős napokon.) A földszinten kisiparosok, kereskedők, cipészek, üvegesek, asztalosok, szűcsök húzták meg magukat, a nagyjából 700 méter hosszú utcán szinte minden házban akadt - és ma is akad - egy-egy üzlethelység vagy műhely.  A Damjanich fákkal szegélyezett, kellemes, széles járdái remek sétatérként szolgáltak, és egyenesen a csodálatos ligetbe vezettek. Akinek nem volt pénzre fiákerre vagy lóvasútra, az itt gyalogolt ki, a harmincas években már villamoson is mehetett. Az élet virágzott, egészen a következő, másmilyen bummig: a második világháborúig, majd Budapest kegyetlen, véres, házról-házra vívott ostromáig, ami szinte legyalulta a környéket és az itt élőket, testestől, lelkestől. 

Villamos a Damjanichon 1938-ban. Forrás: Wikipédia

Háború után újratervezés

A Damjanich az országhoz hasonlóan lassan tért magához a sokkból a szőnyegbombázások, az éhínség és az értelmetlen pusztítás után. Nem volt már díva többé, arcára fagyott a mosoly. Lassan aztán megmozdult, és komótosan ugyan, de felvette a tempót a megváltozott világban. A köveket elkezdték újrarakni, a smink egy része visszakerült az akkori divatnak és anyagi lehetőségeknek, egyszóval a korszellemnek megfelelően. A lakók közül voltak, akik maradtak, akik túléltek, akik újrakezdtek, akik hazajöttek, és olyanok is, akiknek örökre nyomuk veszett, és mások érkeztek a helyükre. A villamos, az utca közepén álló régi benzinkút eltűnt, de megjelentek a trolik, kinyitottak a kockás abroszos vendéglők, visszatértek a művészek, a kisiparosok, elmaradtak viszont a grófok és a cselédek. A hatalmas épületek nagypolgári miliője helyett a kislakások, az albérletek szaporodtak el, nagyobb lett a fluktuáció, nagyobb lett a tömeg, a szmog és a zaj. Új házak is épültek a régi, valaha-volt patinásak mellé, a megmaradt polgárság és értelmiség pedig valahogy, a nehéz időkben is túlélt. A kisiparosok maszekoltak, az értelmiségiek a lakásokba húzódva fotelpolitizáltak, a környék újra pezsegni kezdett. A Damjanichot felfedezték maguknak a Kádár-korszak családosai: sokaknak, akik nem tudták megfizetni a budai oldalt vagy a csillogó Újlipótvárost, de nem akartak panelbe vagy a nyolcadik kerület bérházaiba költözni, élhető kompromisszumot jelentett a karnyújtásnyira lévő liget, a kiváló közlekedés és a közeli belváros. Iskolák, óvodák, bölcsődék épültek újjá, lett itt színészház, fősuli, kollégium.

Piroska, Sláger.

Ligetváros - a Damjanich ma

A Damjanich az idők folyamán tulajdonképpen sosem vesztette el a presztízsét, de sokat veszített belőle. Felemás most is, üzletek nyitnak, üzletek zárnak benne. A gasztrokocsmák nem igazán találják itt a helyüket, az éttermeknek sem sikerül megvetni a lábukat. Kockás abroszos, retró, kevésbé izgalmas, de annál barátságosabb, olajszagú kifőzdék, vidám kebabosok élnek meg itt, villog köztük a kínai diszkontok kirakata. Törzsközönséggel operál a kellemes hangulatú olasz delikátesz és a provance-i stílusú kávézó, de a Doors kocsma, a Cat Café és egy évek óta üresen árválkodó hajdanvolt pizzéria már csak halványuló emlék. A Csili bisztró az utca elején és a kilencvenes évek elejéről itt felejtett cukrászda tisztességesen elvegetál, ahogy a virágboltok és a zöldségesek is. A Damjanich állandóan zsibong, a környék lakói azonban valahogy mégis a város másik részét választják, ha étteremre, iszogatásra, közösségi élményekre, kimenőre vágynak. Csikágó sűrűn lakott tömbjeiből ugyanakkor szinte mindenki friss levegőt szippantani jár ide, na meg mert az utca elejétől a végéig el lehet intézni mindent a postától a Sparig, a DM-től egy gyors kávézásig, a gyerek szülinapi tortájától az írószerboltban vett tasakok beszerzésén át a zöldségesig. 

Így tekeredik itt az élet.

A Damjanichban összesűrűsödik Csikágó diverz jelene, ami élesen elválik a kézzelfogható, tömbszerű identitással rendelkező történelmi múlttól. Talán ezt a diverz jelent szerették volna érthető és emészthető formában önteni azok az ingatlanosok és nagyberuházók, akik elkezdtek új matricát ragasztani Csikágó egykori főutcájára, és Ligetvárosként definiálni a Damjanichot és vonzáskörzetét, a környék Ligethez közel eső részeit. Ligetváros jobban hangzik, kicsit elegáns, kicsit nosztalgikus, kicsit polgári, kicsit loftos, illeszkedik az elszabadult ingatlanárakhoz és a tengernyi, a gigaházakban nagyüzemben tenyésző Airbnb-hez, messze esik viszont a Keleti talponállóitól, mocskától és késdobálóitól. Ligetvárosban élni minden bizonnyal más érzés, mint Csikágóban. 

Vallomás IRÉNK_E számára. A Damjanich, ami Ligetváros lett. Forrás: Ács Bori

A Ligetváros határán, Csikágó mélyén élve nyugodtan mondhatom, szeretem a Damjanichot. Naponta végigmegyek rajta, élem, használom, bár nem költöznék rá a nagy zaj miatt. Úgy vagyok vele, mint a többiek, nyüzsgök benne, költök benne, de nem ülök be hetente a kifőzdébe, a kávézóba, akkor sem, amikor nincs járvány és kinyithatnak. Valami kicsi, apró plusz hiányzik hozzá, amihez a Ligetváros címke egyelőre kevés. Egy marék csillámpor, egy csipetnyivel több igényesség, kevesebb kutyaszar, kevesebb kátyú, kevesebb szemét, több figyelem, törődés a múlt értékeivel és emlékeivel. Hogy a kávézó asztaláról ne a szemben lévő kínai diszkont neonját lássam, hogy kapjak egy adaggal a régi dívaságból az Örkény egypercesek helyett.

De ha így marad, hívják Damjanichnak, Csikágónak vagy Ligetvárosnak, én így is, úgyis megbékélek vele.

Ps.: Aki többet szeretne megtudni a Damjanich patinás és izgalmas történelmi hátteréről, az legyen szíves bekövetni @grofjardanhazy instáját, aki alaposan és lelkesen mutogatja körbe az építészeti, kulturális és történelmi érdekességeket.