A sergő

Azon a napon mindig nyár volt és mindig vasárnap, bár ez csak később esett le nekünk. A búcsúk rangsorában toronymagasan a Papa falujában lévő vezetett, ami augusztusra esett, így másnap nem kellett korán kelni és iskolába menni. 

A készülődés minden évben hetekkel korábban kezdődött. Papa özvegy volt ugyan, de megállt a maga lábán, remekül főzött, úgynevezett aktív nyugdíjas volt, legalábbis azokban az években. Anyám és nagynéném azonban kötelességüknek érezték, hogy minden évben soron kívül felkeressék őt búcsú előtt, és rendesen kitakarítsanak nála, ahogy csak az asszonyok tudnak.  Ablakot pucoltak, függönyt mostak, még a szekrény tetejét is letörölgették. 

Ez nem az, de a hangulat talán átjön. Kép: Pixabay

Mi gyerekek elsősorban lélekben készülődtünk az ünnepre, kérdezgettük, lesz-e majd sergő, ha igen, azt hány nappal korábban kell elkezdeni megépíteni, sima lánckörhinta lesz-e, vagy valami menőbb, pl. föl-le járó UFÓ vagy ilyesmi.  

Az izgalmak szombaton már majdnem tetőfokon peregtek, de a csúcspont vasárnap jött el, amikor mindannyian kiöltözve, én és a húgom fehér harisnyákban és csíkos, butikban vásárolt nyári ruhákban megjelentünk nagyapám házában ebéd környékén. 

Az ebéd többnyire unalmas időpocsékolás volt. A generációkon és évtizedeken átívelő menüsor az idők folyamán szinte hajókötél erősségű lett, amibe bátran kapaszkodhatott mindenki ötévestől ötvenötig, elhúzta az egész családot. Egy faluban az összes asztalon húsleves gőzölög vasárnaponként, írjunk 1972-t, ‘95-öt vagy 2023-at. Búcsúkor kiváltképp. A leves után felszolgálják a benne főtt húsokat savanyúsággal és kenyérrel, aztán töltött káposzta következik - ez viszont csak akkor, ha ünnep van - majd sültek, végül vastag házisütemények. Ez a lista jelentette az állandóságot, az életbe vetett hitet, a munka jól megérdemelt gyümölcsét, a bőséget és az összetartozást. Ezt ették minden karácsonykor, minden húsvétkor, minden keresztelőn, minden ballagáson és minden lagziban, egyedül disznótorkor nem - érthető okokból. Eltérés csak mennyiségileg merülhetett fel alkalomtól és az összegyűlt éhes szájaktól függően.

Természetesen a gyerekek kapták a legfinomabb falatokat, miattuk került az asztalra krumplipüré, és a kizárólag ünnepi alkalmakkor felbukkanó kóla is. Az öregek a csontos részeket válogatták ki maguknak, szomorú szárnyakat, kapirgálástól izmos lábakat szopogattak le, a férfiak válogatás nélkül mindent, az asszonyok meg leginkább semmit nem ettek, mert el voltak foglalva a tálalással és a hosszadalmas mosogatással.

Minket mindez természetesen hidegen hagyott. Nem bírtunk már magunkkal. A ritkán találkozó rokon gyerekek a kezdeti kivelmivan után egységes falkába tömörültek egyre hangosabb kórust alkotva, egyetlen követeléssel: a lehető leggyorsabban legyünk túl az ebéden és a fölösleges tiszteletkörökön, és azonnal adjuk át magunkat a folklór-mesevilágnak, a falusi díszletek közé felhúzott, vidámparkkal egybekötött játékboltnak, a bazárnak, a színes, szagos, hangos 4D élménynek, amit a búcsú számunkra akkor jelentett. 

Anyámék sose féltettek minket különösebben attól, hogy elveszünk a sátrak között. Egyrészt azért, mert a bazársorban csak néha araszolt el egy-egy autó, másrészt meg ismerősök és rokonok hada zsizsegett az akkor nagynak tűnő, pedig biztos hogy valójában maroknyi tömegben. Ráadásul délutánra már mind olyanok voltunk, mint a karámba zárt csikólovak, szinte megőszülve abban, hogy folyamatosan várni kellett.

Kivárni, amíg megesszük a hosszú-hosszú ebédet, várni, amíg anyám és nagynéném végeznek a temérdek mosatlannal, lefőzik a Seherezádén a négy kör kávét (hogy mindenkinek jusson), várni, hogy ételszagú ruháikat lecseréljék ünneplősre, hogy kiszámolják, mennyi pénzt tudnak beáldozni a vásárfiára meg a sergőzésre, várni, amíg megbeszélik az addigra már spicces apákkal és nagyapákkal, hogy most mi következik, majd fogják a ridikülöket és végre elindulunk. 

Csak pár éve jöttem rá, milyen jó érzés lehetett nekik találkozni abban a kis tömegben az ismerősökkel, a távoli rokonokkal, azokkal, akiket nem láttak hónapok óta vagy abban az évben még egyáltalán, de tudták, hogy ennek meg annak a kije-mije. Megkérdezték, hogy vannak, a gyerekeik merre költöztek, jól érzik-e magukat. Azt hiszem, a búcsú napján kívül maximum Mindenszentekkor lehetett erre alkalom, most már naponta van, amióta mindenki a Facebookon ül minden este. Meg is szűntek a búcsús vendégeskedések.

Sergő már nincs, de van helyette lokális óriáskerék

Senki nem emlékszik, melyik évben történt, de az biztos, hogy kicsik voltunk, tíz év alattiak. Nagynéném és anyám beszélgetni szeretett volna egy ismerőssel a bazárban, de a gyerekek, különösen Gergő unokaöcsém zöldre nyafogták magukat, hogy felülhessenek a sergőre. Nagynéném, aki mindig is praktikus és határozott asszonyság nő volt, átpasszolta hát őt Papának, aki lelkesedést mutatott az iránt, hogy unokáját befizesse egy körre. Odamentek, sor volt. Elég idő ahhoz, hogy Papa befogadja a látványt. Furcsa körhinta: ütött-kopott, színes kis kocsik, az egri Csebokszári lakótelep paneljainak lifthívójára emlékeztető irányítógombok, joy stick kézikar (bár Papa szerintem ezt így nem tudta volna magában megnevezni), a könnyen törő lengyel piacos fajtából. Papa váratlanul elállt a sergőzéstől. Az ötéves Gergő viszont csillogó szemmel itta be a látványt, ez majdnem olyan, mint egy űrhajó, zene is szól belőle, vajon milyen magasra tud felmenni ez a kocsi? Közben elfogytak előlük az emberek, mindenki kiszállt, jöhetett a következő váltás, Gergő beült egyedül az egyik aranyfüsttel lefújt járműbe, és megkezdődött a nagybetűs Kaland.

Némi idő elteltével nagynéném elköszönt az ismerőstől, és elindult, hogy csatlakozzon hozzájuk. Papát meg is találta egy társaság és egy történet közepén, de a gyerek nem volt sehol. Papa azt hitte, már nagynénémmel van, ő pedig fordítva, így amikor konstatálták, hogy ha a kisfiú nem esett ki a sergőből, akkor biztosan elveszett, keresésbe fogtak, egyszerre átkozva magukat belül és egymást titokban, meggyőződve saját felelőtlenségükről. Gergő sehol nem volt, mi aggódó arcokat vágtunk, látva, hogy a felnőttek is ezt teszik. Végigmentek keresztbe-kasul a bazársoron, megkérdeztek mindenkit, már az is eszükbe jutott, hogy talán hazaindult? A teljes kétségbeesés közepén, amikor nagynéném már eléggé ideges lett, végül felnéztek az égre. Nem fohászért - bár a búcsú eredetileg a falu védőszentjének ünnepe - hanem mert végre rájöttek, hol keressék. Megszeppenve és kicsit letargikus hangulatban ott keringett szegény gyerek a rozoga szerkezetben, állandósult pályára állt, és egyik kört a másik után írta le a nyüzsgő bazársor felett, magányosan gubbasztva, és arra várva, hogy valaki majd csak szól, ha ki kell szállnia. Amikor végre nagy nehezen, a következő turnussal lejött, a sergős sértetten meg is jegyezte: “már azt hittem, ez a gyerek nem tartozik senkihez”

Szegény feledékeny Papa jó ideje nincs köztünk, unokaöcsémnek meg már a gyerekei sincsenek abban a korban, amiben akkor ő, de ezt a történetet és a hozzá tartozó ki tudja, mennyi ingyen kört a magasban egyikünk sem felejti el soha - én pedig azóta is gyanakvással ülök fel a sergőkre, ha nagy ritkán hajlandó vagyok rá. Sose lehet tudni, mi lesz a vége.