FOMO ésvagy JOMO?

A járvány beköszöntével, 2020 tavaszán az egyik, egyébként külföldön, nagyvárosban élő barátom mesélte, hogy sokkal nyugodtabb lett, amióta minden zárva van - megszűnt a folyamatos pörgés, nem kell állandóan programokat csinálnia attól tartva, hogy lemarad valamiről. És, bár tőle merőben más életszakaszban és helyzetben voltam, pontosan értettem, amit mond.

Általános állapot, hogy nehezemre esik felidézni, melyik nap mi történt, hadilábon állok a közelmúlttal és közeljövővel, sokszor még a napokat is összekeverem. Sőt, ha kapásból megkérdeznének, milyen könyveket olvastam el tavaly, nem tudnám elsorolni, pedig a könyvolvasás nálam olyan, mint az evés. (Mi volt ebédre tegnap? Klasszikus Alzheimer-ellenőrző kérdés)

Az olykor felbukkanó mentális káosz gondolom sok minden miatt lehet a kisgyerekes lét monotonitásától kezdve a vírus okozta fulltime home officeon keresztül az évek óta tartó kialvatlanságon át addig, hogy most amúgy is minden szürke és többnyire sötét. Ráadásul a koronavírus-járvány és a kijárási korlátozások közepette valóban nincs túl nagy jelentősége felidézni, mi történt múlt hét szerda este és mi a terv jövő hétre, mivel azonban erről a témáról majdnem egy éve is írtam már cikket, azt hiszem, nemcsak jelenleg aktuális és nemcsak engem érint.

Meggyőződésem, hogy számos bajunk forrása a rettenetes információdömping, amiből, mint az óvoda után kitóduló gyerektömegből, elsőre nem mindig könnyű kiválogatni a magunkfajtát. Hiába vagyunk tisztában vele, hogy nap mint nap ömlik a fejünkre egy csomó olyan inger, amit nem is akartunk, bekapjuk a horgot, hiszen nehéz ellenállni a kísértésnek, annyi minden van. Annyi jó cikk, annyi jó gönc, annyi jó könyv, annyi jó kaja, annyi jó buli, annyi fontos üzenet - amikből a nap végén szinte semmit nem tudunk felidézni. Miközben ádáz harc folyik a figyelemért, valójában kevés jut belőle mindenhová. Miközben próbálunk kimászni az egyre gyorsabban pörgő centrifugából, nyilvánvaló tény, hogy a mennyiség a minőség rovására megy, az agy szelektál.

Na ki érzi még így magát? Nemhiába mondják a brazilok, hogy ha van egy karórád dobd el a francba. Egyrészt így nem idegesíted magad, másrészt akkor nem tudják tőled ellopni.

A FOMO, a Fear of Missing Out már annyira elcsépelt kifejezés lett, hogy kár megmagyarázni. Mindenki tudja, hogy nem marad le semmiről, ha nem pörgeti magát folyton valamin, mégis csináljuk ezerrel, és egyre gyorsabban és gyorsabban. Muszáj pörögni, mert különben elmegy mellettünk az élet, nem lesznek barátaink, kiderül, hogy mindjárt harminc/negyven/ötven évesek leszünk, és még nem is történt velünk semmi. Még annyi minden van a bakancslistán. Itt a nyár, és még nem is voltunk sehol.

Utazni kell. Menni kell. Tágítani a perspektívát, megmutatni magad, lassulni kell, formában maradni, pénzt keresni, nem elveszíteni a barátokat, törődni a szülőkkel. Szórakozni kell, hajat festeni, jógázni, edzeni, diétázni. Gyereket nevelni, közös programokat, énidőt teremteni. Az excelnek ki kell jönnie hó végére, és aztán kezdjük elölről. Ez a hét nagyon tele van, de jövő héten fussunk már össze. Mikor lesz Facetime? Mikor iszunk online? Mikor jöttök haza? Mikor találkozunk már? Mikor megyünk el végre bulizni vagy legalább dumálni? Mi minden pénteken tartunk valami illegál bulit. Mi meg szombatonként sütünk közösen a haverokkal. Fel is tettem instasztoriba, nézd majd meg.

Húzzá bele de gyorsan

Már rengetegen írtak és beszéltek róla, megvan a pszichológiája, tudjuk, hogyan csavarodik a spirál, hogy a social media és a többi. A nyomástól megszabadulni nem egyszerű, hiszen az emberiség kezdete óta fennálló egzisztenciális szorongásból ered. A #magány, az #elhagyatottság, a #kiközösítettség érzéséből, amit a bizonyítottan függőséget okozó közösségi felületek tovább mélyítenek. Ingerek és információk tucatjai ömlenek ránk, melyek gyorsulásra bíztatnak, a sebességtől megittasodva pedig ki emlékezne rá, mit látott az előző kanyarban?

Engem leginkább az érdekel, hogy akit ez nem ér el, aki tényleg abba tudja hagyni, az hogy csinálja?

A JOMO-ról, a Joy of Missing Out-ról néhány éve olvastam először. A FOMO ellentéteként jött lére, és lényegében azt jelenti, hogy az érzelmi intelligencia erejét használva az egyén tudomásul veszi, és elégedett azzal, ahol jelenleg tart(ózkodik). Nem hasonlítgatja az életét másokéhoz, nem a kell körül forog az esze, hanem a van-ra koncentrál. Nem pörög azon, amit rosszul csinál, inkább örül neki, hogy van, amit jól. A szélső sávban megy és nem érdekli, ha előz a BMW-s mint az állat. A maga dolgával törődik, és tisztában van vele, hogy a legértékesebb tulajdona az ideje, ami nem termelődik újra. Priorizál és elfogadja, hogy van, ami, vagy aki már nem fér bele. Divatos kifejezés manapság, hogy meghúzza a saját határait.

Az ablakhoz tolt íróasztal kinyitja az agyat (JOMO!), ahogy azt Péterfy Gergely is megírta már A golyó, amely megölte Puskint-ban. Legjobb kellék hozzá egy macska. Még jobb lenne mindez az Alpokban. (FOMO!)

A fent leírtak remekül hangzanak, de abban egyetérthetünk, hogy betartásuk szinte lehetetlen. Tapasztalataim szerint az izoláció valóban képes segíteni, de alapvető feltétele a JOMO-zásnak, ha az ember fejlett, öntudatos személyiség, aki tisztában van önmagával, az értékeivel, a helyével, és van valamennyi céltudatosság is benne. Aki nem roppan össze, ha nem hívják meg egy buliba, kibír egyedül egy üres péntek estét social media nélkül, leszarja, ha nincs ott a Zoom iváson. Abban a világban, amiben az emberi kapcsolatok, a networking mindennél többet ér: állások, lehetőségek, magyarán pénz és siker múlhatnak rajta, ez nem mindig könnyű. Abban a világban, ahol alig valakivel találkozunk már személyesen, mert vagy fél a vírustól, vagy külföldre, esetleg az agglomerációba költözött, és/vagy rengeteget dolgozik, és/vagy gyereket nevel/nincs neki, emiatt más életritmusban él, még nehezebb.

És még valami, tök őszintén: hogy a bánatba lenne jó érzés, ha mindenki a Balcsin vereti nyáron, te meg itt penészedsz a lakásban? És ha Portugáliában szörfözik az óceánparton, te meg Keszthelyen lángosozol a strandon? Akkor már egyből a Balcsi is ciki lesz. Aztán. Miért jó hazamenni a Pántlikából, amikor mindenki marad? Nekem miért nincs még semmi cuccom a Verkstadenből, amikor az a sapi olyan jól nézne ki a kockás vintage kabátomhoz?

Azt gondolom, a törekvés kell, hogy meglegyen. A jógában sokat emlegetett egyensúly többnyire az élet más területein is hasznos képesség, de nemet mondani természetesen muszáj, és meg kell tanulni elfogadni is. Néha a hiányállapot, AKA az élet is el tud lökni a FOMO-tól, de ki tudja, mi lesz nyáron. Egy biztos: nincs ingyenebéd. Ha bevállalod, hogy kimaradsz dolgokból, hogy a saját dolgaidra koncetrálj, megérzed. Kérdés, hogy megéri-e. Szerintem sokszor igen.

Képek: Shutter, Unsplash, saját