Bécs, engedményesen

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Bécs itt van a szomszédban. Talán pont emiatt: sokan túl közelinek és túl hasonlónak tartják Budapesthez, ha már mennek valahová, egzotikusabb élmények reményében teszik. Nekünk ennek az évnek az októberében mégis nagyon jól jött: az épp harmadik trimeszterébe lépő ikertehesség és épp negyedik hullámára erősítő koronavírus-járvány elkaszált minden, korábban pályára állított őszi utazási tervet, és arra sarkallt két, az imádott külföldi levegőt évek óta nem szagolt embert, hogy merjen kisebbet álmodni, és nekiindulni az alig több mint 200 kilométeres távnak.

Instant megoldás külföld-hiányos esetekre

Bécsről mindenkinek vannak alapélményei. A jól szituáltabb, vagy a határhoz közelebb élők számára gyerekkori kirándulásokkal egybekötött bevásárlásokat jelentett - feltéve, ha a rendszerváltás után vagy nem sokkal azelőtt születtek - másoknak buszos utakat a karácsonyi vásárba, Budapestig nem merészkedő világhírő előadók koncertjeit, fiatalabbaknak egyetemi vagy ösztöndíjas éveket, idősebbeknek a Gorenje turizmust. Nekem is elsősorban a karácsonyi vásárok voltak meg, később, ahogy nyílt a világ, főleg barátok látogatását, bulikákat, reptéri indulásokat és érkezéseket tudok hozzá kötni. Most szerettem volna kicsit hagyományosabb értelemben találkozni vele, nem bizalmaskodó viszonyban, hanem csak el- és befogadva azt, amit első körben nyújtani tud.

Greetings from Vienna.

Mondanom sem kell, ez a város nagyon nem Csikágó, mégis szinte homlokon csapott a felismerés, mennyire egyszerű és gyors megoldás arra, ha valaki reptéri cécók és hosszú, kényelmetlen autóutak nélkül - AKA környezettudatosan - szeretne begyűjteni pár nap Nyugat-élményt (szülés előtt). Direkt nem terveztünk be semmit, koncerten amúgy is röhejesen festenék a nagy hasammal, a céltalan shopizás már egyáltalán nem érdekel, a híres-hírhedt karácsonyi vásárokat pedig nemcsak terhesen, alapból is messzire kerülöm. Nem beszéltünk meg találkozót szinte senkivel, és nem akartunk semmi underground programot, amikért régen hajlandóak voltunk simán kiugrani környező országokba. Öregedés vagy hormonok, de személy szerint tényleg nem vágytam semmi másra, csak sokszínű, a létet nem a panaszkultúra köré építő emberekre, kevesebb kutyaszarra, némi idegen nyelvre, másik kultúrára, inspirációra, töltődésre és egy szelet Sacher-tortára. Szóval olyan dolgokra, amik miatt az emberek általában úgy döntenek, hogy elutaznak egy másik országba. Kinek sok ez, kinek kevés.

Nem currywurst, de majdnem.

Hiszed vagy sem, de Csikágóból néhány lépés a Nyugat

Mondhatjuk, hogy (részünkről) engedményes út volt, mert kimaradt a valódi utazásélmény, kimaradt a kimaradhatatlan tengerpart, és tulajdonképpen maga a pihenés is, hiszen alig több, mint 48 óráról volt szó. Ezeket, és a felszínes minimalizmust ellensúlyozandó úgy döntöttünk, hogy Airbnb helyett szállodába megyünk lakni. Szállás reggelivel két éjszakára, a belváros közepén az Opera mellett, ahol a város elegáns őszi gyapjúkabátba burkolózó, szelíd arcát mutatja, pontosan tudva, melyik profilját kell a Nap felé fordítania, hogy az előnyösnek hasson.

Előnyösnek ható (nem)profilok.

Vonattal mentünk. Egyrészt Csikágóból kijutni Ausztria fővárosába a Keleti közelsége miatt valóban kényelmes, gyors, környezetbarát és a jelenlegi benzinárak mellett kifejezetten olcsó lépés, másrészt mivel kb. 20 percenként pisilnem kell és egy görögdinnyét hordok a hasamon, az autózás kifejezetten fárasztó és bonyolult műfaj lett, amennyiben túlmegy a fent említett alig több mint negyedórás időintervallumon. Így nagyjából két óra csendes zakatolás után, parkolóhelykeresés és péntek délutáni dugók nélkül láthattuk, ahogy vidáman duruzsoló emberek proseccózgatnak, sörözgetnek és kávézgatnak melengető őszi árnyalatokban a vakítóan tiszta köztereken, miközben a belvárosi parkban kora délutáni techno after megy biciklisfutárok, napszecsóban bólogató izzadt arcok, szelfiző tinik és kisgyerekes családok társaságában. Hiába a Nyugat hanyatló ópiuma, Csikágóból érkezve így is a tisztaság, ami leginkább szemet szúr.

Mária Terézia óriási bokorgombái, sehol egy csokipapír.

Na de mi fér bele?

Két nap Bécsezésbe természetesen mindenkinek más kell, hogy beleférjen. Nekünk, életünknek ebben a szakaszában mindez a kellemes, lebegős bor- és sörbárok, az újhullámos kávézók, a kiállítások, a komótos séták, a szokásos világmegváltó beszélgetések, valamint a hagyományos rántott húsozók és cukrászdák tökéletes elegyét jelentette, de lehet, hogy jövő ilyenkor egész napos állatkertezés, két év múlva pedig valami jó kis koncert lesz az, amiért újra felkeressük. Most szinte a teljes szombati napot a Mariahilfer mellett kialakított Múzeumi Negyedben töltöttük a napfényben, és megnéztünk az Albertinában három kiállítást is (egy állandót és két időszakosat). Elbűvölt, hogy nincs semmi más dolgunk, nem kell rohanni sehová, így az utazások máskor kulcsfontosságú eleméből, a kajálásból sem csináltunk most nagy ügyet. Részemről a hagyományos wiener schnitzel és az alkoholmentes Gösser tökéletesen megtette, miközben egyik kedvenc tevékenységemnek hódoltam: a más kultúrákban mozgó emberek és kutyáik céltalan bámulása evés-ivás közben az egyik szenvedélyem.

És a Múzeumi Negyedben meg a császári palota környékén szerencsére van kiket bámulni - persze ezt is olyan Bécsesen, mert senki extrém nem jött szembe, pusztán jól öltözött, mosolygós, kiegyensúlyozottnak tűnő alakok, akik között feltűnően sok volt az idős ember. Csinos, szép mosolyú idős emberek, akik biciklivel mentek étterembe, hosszan válogattak a menüről, majd lassan, ráérősen, nagy szüneteket tartva ettek, közben vidáman beszélgettek, és nem szégyelltek meginni a kaja mellé egy gin tonicot vagy sört. Egyenesen rajongok az ilyen öregekért, hiszen aktívnak és egészségesnek maradni egy életen át valódi ajándék, főleg ha ezt nyugati mértékegységű fizetéssel és/vagy nyugdíjjal is honorálják.

Íme egy markáns különbség Budapesthez képest: a villamosmegállókban álló hagyományos sült kolbászozók, hagyományos hosszú sorokkal életkortól, napszaktól és etnikai hovatartozástól függetlenül.

Csavarogtunk az ottani bulinegyed környékén, végigmentünk a belvárosi piacon, ahol meglepett, mennyi halra és pezsgőre szakosodott étterem található (mind tele), megvolt a Sacher is, meg egy séta a a császári palota árkádjai alatt, és hirtelen azon kaptam magam, hogy már húzom is vissza a gurulós bőröndöt az állomásra.

Hasas nő őszi napfényben, műanyagban. Mögöttem egymást ölelgető heteroszexuális férfiak és egy sétálós néni.

A vasárnap délután így ismét Csikágóban talált, és Bécs megint olyan távoli lett, mintha kb. Bilbaóban töltöttük volna az elmúlt két napot. De szerencsére így is sok minden belefért, és épp erre tökéletes: a külföld-élmény ilyen formáját jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki hasonló cipőben jár, vagy aktuálisan telítődött a fojtogató itthoni légkörtől, nem menne messzire, és nincs kedve sem a szláv nyelvterületekhez, sem a repülőtéri, COVID igazolvánnyal nehezített, körülményes ellenőrzésekhez. Mindenkinek, aki egyszerűen és gyorsan szeretne látni valami tisztát, valami bizalomgerjesztőt, valami szépet.

Persze az igazi nagy buli a vidéki Ausztria felfedezése lenne - talán egyszer erre is sor kerül, szülés után háromkor.