Százhússzal a kanyarban
Hónapokkal ezelőtt, még július végén kezdtem írni ezt a bejegyzést, és ennyi idő alatt sem jutottam sokra vele. Ez a tény többet mond el életem jelenlegi állapotáról ezer szónál.
Ha influenszer lennék, most azzal jönnék, hogy “sokan kérdeztétek, miért nincs mostanában se bejegyzés, se fotó, se video, semmi se a blogon”, de igazság szerint nem kérdezték sokan, sőt, néhány ismerőstől eltekintve a kutya sem - mert aki ismer, az tudja, hogy jelenleg nagyjából a túlélésre játszom.
Tíz Kilenc Több mint hét hónappal az ikrek megszületése után (de!), lassan ráfordulva az év végére itt az ideje, hogy beszámoljak a helyzet jelenlegi állásáról. Sajnos vagy szerencsére, de úgy tűnik, korábbi sejtéseim beigazolódtak, és az első fél év csendes, babatologatós hónapjait követően elkezdett melegedni a pite ikerügyileg. A babák megindultak a világban, kúsznak-másznak (most inkább csak másznak) egész nap, konfliktusokba keverednek önmagukkal, egymással de még egy konyhaszékkel is, aminek folyamatosan, többszörösen életveszélyes helyzet az eredménye. A sok mozgás jó étvágyat csinál, szinte állandóan éhesek, ezért végtelenítve főzök, melegítek, pürésítek és mosogatok valamit, aztán takarítom az étkezések nyomait. Korántsem azért, mert tisztaságmániás lennék, hanem mert ez az ára, hogy a lakáson végigcaplató ember zoknija ne ragadjon megrágott és kiköpdösött banándarabokba, kenyérmorzsába vagy apró, nyálas répaszemcsékbe.
Nekiugrik a délelőtti műszaknak. Szemfülesek számára: a Mindfullness szülőknek c. könyv a kanapé alatt hányódik.
Így megy ez mindennap nyár közepe óta, miközben járjuk az utunkat az oviba és vissza, a nagyobbik edzésére és vissza, a kicsik fejlesztőtornájára és vissza. Extrémebb napokon oltásra, beragadt könnycsatorna kitisztítására vagy hányós-fosós vírus elleni porért is megyünk. Eközben éjjelente nagyjából másfél óránként felkeltenek vagy külön külön, vagy egyszerre.
Ezt az állapotot nem panaszkodásképp festem le (látszólag) drasztikusan. Nem több puszta ténynél, amit két baba, egy ovis és egy háztartás egy időben történő ellátása indokol. Már az ikres kaland legeslegeslegelején tudtam (vagy inkább volt bennem egy bizonyosság róla), hogy ebben a csőben csak előrefelé lehet menni, úgyhogy megyek, megyünk, ahogy bírunk. A napok tele vannak megható pillanatokkal, nagy felismerésekkel, gyors és hatékony projektmenedzsmenttel, egymásra nagyokat kacagó, cikicuki babákkal és alapvetően mindenki boldog - de most fizikailag rendkívül megterhelő időszakot élünk, így a blogot sajnos szinte csak elméletben írom, miközben százhússzal száguldunk a kanyarban.
Agyam és gondolataim.
ÉS persze hogy teljes legyen a kép, az igazsághoz hozzátartozik hogy a (látható) munkát egy pillanatig sem hagytam abba, sem szülés előtt, sem azután. Év eleje óta is vállalok rugalmas határidőkkel kisebb feladatokat, amiket a babák mellett néha kész művészet megoldani. De ha nem lenne az egyik, hiányozna a másik. A gyereknevelés szerintem a világ legizgalmasabb utazása, egy igazi, szó szerinti love projekt, ami megfizethetetlen önismereti tréning is egyben, de milyen jó, ha a folyamatos fizikai és mentális kihívásokkal szembesülő asszonyság nőszemély néha közben másra is használhatja az agyát - és még jó esetben fizetnek is érte neki! A látható, mérhető és értékelhető dolgozás, vagy inkább dolgozgatás nagy kincs egy reggeltől estig láthatatlan munkát végző embernek, emellett az ezzel járó honorárium cseppet sem elhanyagolandó szempont a minden értelemben elszabadult, napról napra kiszámíthatalanabb világban - de gondolom ezt fölösleges magyaráznom, hiszen a szarvihar másokat sem kímél.
Így állunk most. Szuperszürrális az idei év a világban, az országban és még kis, csikágói mikroközösségünkben is. Egy igazi Super Mario challenge, ahogy Orsi barátnőm (nem a másik énem, egy valódi másik Orsi) mondaná.
De kit érdekel? Szabó Magda, aki ha nem lett volna ilyen tehetséges történetmesélő, a mai világban biztosan életvezetési tanácsadóként (és stílusikon influenszerként) keresné a kenyerét, mindig azt mondta, a nehézségek megoldásának egyik kulcsa, hogy az ember nem vesz tudomást róluk, csak teszi a dolgát. Mit is fűzhetnék ehhez hozzá… 🤷♀️
Tartsatok velem továbbra is, támogassuk egymást, írjatok, kommenteljetek, ventiláljatok, ha kell, mert örülnék neki. Igyekszem a jövőben aktívabban jelen lenni, ez attól is függ, tudok-e épp aludni két-három órát egyben. Azt tudnotok kell, hogy még az eddigieknél is sokkal biztosabb vagyok benne, a jövő a kisközösségeké: az összekapaszkodás, a lokalitás, a jelenlét fontosabb, mint valaha (és eddig is az volt, vagy kellett volna lennie.) Szóval, stay tuned, kedves olvasó! Greetings from kisgyermekes lét, greetings from Csikágó. ✌️
Nyaram.
