Piacaink, piacunk.

Furcsa módon nem Csikágóban, hanem a februári szombat délelőtt félig kihalt Rákóczi téri piacon hasított belém a felismerés, hogy a műfaj talán utolsó pillanatában vagyunk.

A Garayn már megszokta a szemem a sok kiadó standot, a Rákóczin a hatalmas hodályban ez kijózanító volt. Persze a folyamat érthető, ha a nagy egészet nézzük. Nincs időnk semmire, erre az élményre pláne nem: fél délelőttöket kóvályogni valahol, ahol még csak meg sem tudunk venni mindent? Amit igen, az többnyire drágább vagy ugyanannyi, és nem is sokkal szebb, mint a diszkontokban, ahol szinte egész Magyarország lakossága vásárol, kistelepüléseken élőktől a nagyvárosok lakóiig.

Persze a vidéki városokban más a helyzet, ott vannak még klasszikus piacok, ugyanúgy, ahogy Budapesten is meg fog maradni néhány bástya. Elsősorban a mammutok, mint a Lehel és a Bosnyák tér, a külvárosiak, mint a pesterzsébeti, a turistacsalogatók, mint a Vásárcsarnok, és a tehetősebb réteget kiszolgálók, mint a Fény utcai, a szentendrei patakparti, vagy a Hunyadi téri őstermelői rész. Ha már itt tartunk, az őstermelők nagy része is alternatív csatornákat használ a vevők elérésére, általában messenger csoportokban, egy-egy összekötőn keresztül jut el az áru termelőtől a vásárlóig, standok már nem kellenek hozzá.

A folyamat számos átmeneten megy keresztül, és lassan, nem egyik pillanatról a másikra zajlik. Talán nem is szűnik meg semmi a végén, hanem csak átalakul.

A piacozás most szabadidős tevékenység, nem az élelmiszer beszerzésének aktusa, de a félig üres csarnokokban csorbul az élmény is. A Rákóczi szellemkastélyában mellbe vágott az üres labirintus, ráadásul én sem piacozni mentem, hanem az épp felkapott ramenes sráchoz sorban állni.

Pedig rengeteget lehetne tanulni belőle, a klasszikus piacozásból. Beszélni, kommunikálni, kapcsolódni, igent és nemet mondani, választani, dönteni, mérlegelni, tervezni.

Hogyan kellene és lehetne újrahasznosítani ezeket az épületeket? A Hold utcában volt próbálkozás, de amikor a turisták elmaradtak, bedőlt az egész. Csikágóban egy piac van, ami elég komoly történelmi múlttal rendelkezik, mégis pang. A Garayról már írtam korábban, és tudom a helyiektől, hogy amikor megkapta maga fölé a lakóparkkal egybekötött miniplázát, sokan már akkor eltemették. A régi Garay hangulata örökre elveszett, de az újjal is voltak és vannak próbálkozások. Kevesen élnek túl odalent, a lángosozó, a cipész, a gombás, és sokan mások kényszerültek feladni, egyre több az üres stand. A mérleg másik serpenyője sem üres szerencsére: vannak, akik a mínusz egyedik szint ellenére is elmozdíthatatlan állócsillagok, teljes joggal.

Jelenleg a Szendvicsbár szeretne életet lehelni a térbe közösségi reggelikkel, ami szuper kezdeményezés, persze ennél sokkal több is lehetne ott. Kellene hozzá az önkormányzat, az akarat, szándék, know-how, pénz, marketing, ötletek, de ezek valójában sokkal kevesebb erőfeszítést igényelnek, mint elsőre tűnik. Kérdés, hogy kellene? Vagy a szemünk előtt zajló folyamat természetes? Hiszen piac nélkül is lehet élni, és talán tényleg nem fér már bele az életformánkba.

Vajon mi lesz a pesti piacok, és a csikágói piacunk helyén öt vagy tíz év múlva?