Negyvenes nők kézikönyve

A barátaim többsége elkezdte egyre-másra betölteni a negyvenet, ami segít megemészteni, hogy egy éve magam is annyi vagyok. Nem tudom, ki hogy áll(t) ezzel a kérdéssel, de mivel rengeteg szorongó emberrel találkozom, aki épp a negyedik x környékén toporog, azt hiszem pár gondolatot igazán megér. A negyven az mindig érdekes, főleg a mai világban, amikor a még és a már közötti senki földje lett.

Erre a vidékre merészkedett egyik kedvenc szerzőm is, hogy egész kellemes hellyé varázsolja azoknak a nőknek a számára, akik túl kevésnek érzik magukat a negyvenes éveikhez, vagy éppen fogalmuk sincs róla, hogyan kellene kezeljék. Szóval ebben a bejegyzésben bónusz könyvajánlót is találtok. (Nem reklám, saját tapasztalat, mint minden Csikágóban.)

TLDR alert!

Mindenki találkozik vele

Természetesen nem olyan nagy szám, ha valaki betölti a negyvenet, sőt, eleve a (kerek) szülinapok megünneplésének kérdése is megosztó. Van, aki nagy ügyet csinál belőle, van, aki nem, de azt hiszem, a nők nagy része azért igen. (Spoiler: a nagy ügy nem mindig egyenlő a nagy ünnepléssel.)

Bár ma már elég rugalmasan élhetjük az életünket, a negyvenes évek manapság ebben a rugalmasságban is izgalmas és sokszínű időszakot képviselnek. A húsz vagy a harminc, az ötven és a hatvan sokkal egyértelműbbek. Még.

Negyvenesként sokan már kamasz gyerekeket nevelnek, de sokan kisgyerekesek, vagy épp mindkettő. Van, aki ekkor kezdi a családalapítást, mások a válást vagy a szeretős felállást fontolgatják, már válnak, esetleg új család építésébe kezdenek. Ekkor is vannak még/már az igazit keresők, vagy pont ellenkezőleg, a minden érzelmi ügyből kiábrándultak is. Sokan ekkorra kénytelenek szembenézni a kiégéssel, mások meg ekkorra jönnek rá, mivel-kivel is szeretnének szívük mélyén foglalkozni. Jönnek a jó kis midlife krízisek, amik mindig többféle kifutásúak lehetnek - így akad olyan is, aki most találja meg igazán önmagát vagy a másik felét.

De a nők többet beszélnek róla

Hogy a nőket miért izgatja jobban az idő múlása, arra szerintem kár is szót vesztegetni, összetett okok ezek. Bár ők alapvetően többet foglalkoznak a testükkel-lelkükkel, több könyvet olvasnak és jobban odafigyelnek az egészségükre, mégis gyorsan rájöttek arra, hogy bármilyen igazságtalan, az öregedés gyakran a férfiaknak áll jobban. Egész iparágak élnek meg hát kiválóan a nők öregedéstől való félelméből, aminek feltétele, hogy a téma sose menjen ki a divatból. Persze tudjuk, hogy lépten-nyomom arról van szó, hogy mindenki úgy jó ahogy van, minden test bikini test és annyi éves vagy ahánynak érzed magad, de azért mindenkiben ott motoszkál a kisördög, keresve a megoldást, hogyan lehetne a meglévő alapokból kihozni valami jobbat.

Nem harap a tökéletlenség

Pamela Druckerman nevét azok biztosan ismerik, akik olvasták az itthon is több kiadást megért Nem harap a spenót c. könyvét. (Eredetileg Bringing up Bébé címmel jelent meg, ezúton is ajánlom mindenkinek, mert nem csak szülőknek és nem csak anyáknak való.)

Csak úgy is tök élvezetes olvasmány a francia gyereknevelés titkairól, ami azt taglalja, vajon miért kevésbé hisztisek, tisztelettudóbbak, nyugodtabbak és jobb evők a francia gyerekek, mint az átlag. Persze hozzá kell tenni, hogy a szerző tőrőlmetszett amerikai lévén Párizsban élve nagyjából az almát hasonlítja a körtéhez - merőben más a tengerentúli hozzállás a gyerekek neveléséhez - mégis, a spenót számomra tele volt hasznos tanácsokkal. De igazából nem is ez a lényeg.

Pamela Druckerman sikerének titka, hogy egyszerű, szórakoztató és őszinte.

Pont úgy ír, mintha a barátnőinek ecsetelné egy fröccs mellett aktuális anyasági elcseszéseit, párkapcsolati dilemmáit és a többi szülővel kimondva-kimondatlanul fennálló versengést, ami rengeteget nyomasztó és önostorozó szituból képes kirágatni azt, aki mondjuk friss szülőként szembesül a gyereknevelés végtelen ellentmondásaival és a szülőkre zúduló tanács-, valamint információdömpinggel.

Pamela nem szégyelli a szorongásait, azt sem, ha jogosan nézik hülyének - tulajdonképpen lenyom egy kiprintelt stand-up showt, amiben az elképesztően vicces, szenvtelenül önironikus stílusban előadott sztorik között hallatlan alapossággal bukkannak fel a francia pedagógia nagy alakjai, vegyítve jelenleg is praktizáló szakemberek, menzások, nyugdíjas bébiszitterek és mindenféle korú, gyereknevelési kihívásokkal szembesülő anyukák, apukák tapasztalataival. Kitér a család, a párkapcsolat és a karrier egymással nehezen összeegyeztethető sarkalatos pontjaira is, és megmutatja, hogy megy arrafelé a nők öndefiniálása szülés után. Egyáltalán: hogy megy maga a szülés, és mi az, ami utána következik.

Na de mi is következik utána?

“Ha tudni szeretnéd, hány évesnek látszol, csak sétálj be egy francia kávézóba.”

“Régi szokásom, hogy nem próbálom megragadni egy évtized lényegét egészen addig, amíg amíg véget nem ért, és én el nem tékozoltam az egészet. Bár minden új születésnaptól megszédülök kicsit, a modernkori negyvenes lét különösképpen összezavar. Egy évtized, amiből hiányzik a narratíva.”

A francia gyereknevelés után ugyanis Pamela nem állt meg félúton, hanem nagyobbra nyitotta az ajtaját, és úgy döntött, megnézi, mi a helyzet ezzel a kor dologgal, és a nők öregedéshez való hozzállássával. Második, itthon is megjelent könyve, a Bonjour Madame ott folytatja, ahol a Nem harap a spenót abbahagyta: a történet szerint az elsőkönyves szerző a rászakadt sikerek és a gyerekek cseperedésével egyenes arányban növekvő szabadidő közepette éli korai negyvenes éveit Párizsban, amikor furcsa jelenséget tapasztal. Ha beül egy kávéra valahova, a pultosok és pincérek a korábbi mademoiselle helyett már madame-nak szólítják, ami Pamela szerint olyan, mintha valami “kollektív kódváltás” zajlott volna le, míg persze a férfiak monsieur-ok, amíg világ a világ.

Meg kell szoknia, hogy sokan a “fiatalos” minősítést már bóknak szánják felé, vagy hogy az idegeneknek, akik korábban meglepődtek azon, hogy három gyereke van, már a szemük se rebben. Meg kell szoknia a megváltozott testét, hogy nem állnak jól azok a ruhák, amik korábban, hogy már biztos, hogy nem fog teljesülni minden álma, hogy az emberi viszonyok bonyolultak, és attól, hogy ismerjük valaki hibáit, még kedvelhetjük az illetőt - de azt is, hogy végre tudjuk, nem kell mindenkit közel engednünk magunkhoz. Meglepdőve ébred rá arra is, hogy néha mennyire korán leírjuk magunkat, és lehet úgy tartani a “generációs sebességet”, hogy fogalmunk sincs a létezéséről. Rádöbben továbbá, hogy az életközepi válságok és az ebből fakadó egyre halmozódó bölcsesség ellenére még mindig nehéz követni, pontosan mi történik.

Pamela a tőle megszokott alapossággal, a pszichológustól a divattanácsadón át a különféle, régen és ma élt társadalomtudósok, filozófusok gondolatai és tudományos cikkek mentén kezdi el körbejárni a negyvenes évtizedet, azt a kort, ami mára a lehető legsokszínűbb lett a nők életében.

És amire jut, az rettentően felszabadító. Több spoilert nem fogok elárulni, de az biztos, hogy ha szorongsz a negyventől, akkor mindenképp keress valakit, aki ehhez a könyvhöz hasonlóan szintén szorong, mégis elég vicces, mély, őszinte és önazonos ahhoz, hogy kapcsolódni tudj hozzá. Jobb így átlépni ezt a nagyon is vörös vonalat, megkönnyebbülni és a koron való kesergés helyett inkább arra koncentrálni, mennyire fantasztikus dolog valójában, hogy egészségesen megértük, és végre elég idősek vagyunk ahhoz, hogy tényleg azokkal a dolgokkal és emberekkel foglalkozzunk, akik és amik valóban megérdemlik.

Széljegyzet ugyan, de a szerző vastagon aláhúzva emeli ki, így meg kell említenem: Pamela mindkét könyvét férjének dedikálta, akinek bosszantó hibáiról és megszokhatatlan, stabil, figyelemmel teli jelenlétéről végig olyan szeretetteteli tárgyilagossággal képes írni, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. Minden, minden ott van a sorok között, ami egy házasságban fontos, és garantáltan előjön.

Milyen is akkor ez a negyven?

“A felnőtté válásnak megvannak a maga lépcsőfokai. Először egyáltalán nem vagy felnőtt. Aztán úgy teszel, mintha felnőtt lennél. Később biztos vagy benne, hogy nincsenek felnőttek: azt gondolod róluk, mitológiai lények, akik igazából nem is léteznek. És végül egy napon, talán a negyvenes éveidben, egyszerre csak azt veszed észre, hogy felnőtt vagy. Egyáltalán nem olyan érzés, mint amilyennek elképzelted. Nem leszel mindentudó, mindenható és hatalmas. Alázatosnak, szilárdnak és kicsinek érzed magad. Viszont végre-valahára úgy érzed: önmagad vagy. És ebben a pillanatban azt gondolod, hogy ez a legjobb kor.”

Személy szerint még mindig a negyvenes éveim elején járok, de a legnagyobb nehézség számomra az, hogy a korom lassan, de fokozatosan merőben mást mutat azzal az állapottal, ahogy érzem magam. Ez valószínűleg a berögzült sztereotípiák miatt van, hiszen magam körül fantasztikus, életvidám, vagány és szabad negyvenes, ötvenes, hatvanas embereket látok, és megnyugtat a tudat, hogy a világ abszolút ebbe az irányba halad. (Gondoljatok csak az ötvenes éveiben járó J.Lo-ra. Tudom, hogy mindenki azt találgatja, hogyan tudja magát plasztikáztatni olyan okosan, de biztos, hogy ez nem csak plasztika. Ebben a külsőben ő is benne van, pláne, hogy a személyisége is ott ül az arcán, szemmel láthatóan életerősebben, mint valaha.)

Ugyanakkor a negyven nem kevés, és az ötven sem, a hatvan sem az. A negyven nem az új harminc, nem is kell, hogy az legyen.

Szembe kell néznünk vele, ha tetszik, ha nem, bárhol is tartunk az életben ezen a ponton. Én csak azt kérem mindenkitől, amire Pamela Druckerman is int minket: ne legyünk magunkhoz és egymáshoz sem olyan szigorúak, hiszen mégiscsak lassan elérünk életünk felére. Vannak ennél fontosabb dolgok is, minek pazarolni az értékes időt.