Felüljárónk

Lassan nem is hetekben, hanem hónapokban mérhető az idő, amióta szeretnék írni Csikágó egyetlen, de annál markánsabb felüljárójáról. Az apropót egyrészt az adta, hogy még korábban szembejött egy Fortepan cikk a témában, és nagyon tetszett, ráadásul az is kiderült, hogy a Baross téri, a Rottenbiller utcát a Fiumei úttal összekötő felüljáró születésnapja éppen decemberre esik. Az idei december azonban elég sűrű lett, a szokásos előredolgozások, téli szünet, karácsonyi agybaj meg minden mellett most először ünnepeltük az ikrek szülinapját is, úgyhogy poszt boldog szülinapot, kedves felüljárónk, ezzel a cikkel!

Makettban még nem látszott annyira vészesnek. Kép a Fortepan cikkből.

Rögtön adja is magát a kérdés: kedves egyáltalán nekünk ez a felüljáró?

Még az sem biztos, hogy annyira praktikus, hiszen csúcsidőben többnyire araszol rajta a sor, és van egy, hát mondjuk úgy, sajátságos kisugárzása. Biztos vagyok benne, hogy ha elindítanék egy szavazást arról, kinek mennyire tetszik, a többség rondának találná, de el tudom képzelni, hogy vannak olyanok is, akik imádják a hozzá hasonló, égbe nyúló, gigantikus betonteremtményeket. Nekem a retro az első szó, ami eszembe jut róla, hiszen minden részletében emlékeztet a gyerekkoromban sokat látott egri viaduktra, ami a Baross térinél később, a ‘70-es években épült.

Ahogy a Fortepan cikkből is kiderül, az alul- és felüljárók valóban ezekben az évtizedekben jelentek meg országszerte, Budapest pedig a többi magyar városnál már csak méreténél fogva is többet kapott belőlük. És, hogy miért is építették őket?

Dugók az égbe és a földbe

A vasúti közlekedés egyre gyorsuló fejlődése után a hatvanas években a gépkocsiforgalom elterjedése is akkora lendületet vett, hogy a városok kénytelenek voltak lépni valamilyen irányba - nem csak itthon, világszerte. Ez az irány pedig vagy felfelé, vagy lefelé vezetett. A szintes kialakítások célja a dugók megszüntetése, a forgalom egyenletes sebességen tartása lett volna kerekeken, síneken és lábakon egyaránt, azonban a monumentális és végeláthatatlan építkezéseket követő pár év alatt világossá vált, hogy ezek a törekvések tökéletes kudarcot vallottak.

Az auljárók, felüljárók nemhogy gyorsították, kontraproduktív módon inkább lassították a közlekedést. Nehezen lehetett őket tisztítani, a gyalogosoknak pedig plusz kerülőt és sokszor áthidalhatatlan akadályokat jelentettek és jelentenek ma is - helló babakocsisok, kerekesszékesek, vagy egyszerűen csak bárki, aki nem tud lépcsőzni. A gyorsforgalmú utak a járdáktól vettek el helyet, a benzingőzben fuldokló emberek pedig inkább maguk is autóba ültek, ha tehették. Nem is csoda: mai napig nem okoz kitörő életörömet áthaladni egy-egy aluljárón, azt hiszem, ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Kivételt ez alól csak az utóbbi időben felújított, a nyugati sínei alatt haladó, a Podmaniczkyt és a Bajzát a Bulcsú utcával és így a Váci úttal összekötő gyalogos alagút jelent, de azon is csak bringával röppenek keresztül.

Építés alatt, Rottenbiller utca, 1969. Fotó: Fortepan, FŐMTERV, Domonkos Endre

A Keletibe haver, a Keletibe

A Keleti, azaz a Baross tér felüljáróját nagyon keveset használom, nem vezet arra utam. Ha igen, mindig ledöbbenek a szinte karnyújtásnyira kerülő erkélyektől, attól, hogy gondolhatta bárki is jó ötletnek, hogy egy ennyire forgalmas magasutat emel egy ennyire sűrűn beépített szakaszon. Az építkezések itt 1969 decemberében fejeződtek be, ekkorra készült el a négyszintes csomópont komplexum, ahogy az Domonkos Csaba a PestBudára írt cikkéből kiderül.

1900-ban kicsit másképp festett a Baross tér. Forrás: Fortepan, Budapest Főváros Levéltára

Ebből a cikkből tudtam meg azt is, hogy a gépkocsiforgalom robbanásszerű növekedése nem csak az egyre durvábban dübörgő autógyártásnak volt köszönhető. Ahogy a szerző írja, az 1956-os forradalom után “az addig szinte csak tömegközlekedésben gondolkodó közlekedéspolitika átalakult, amelynek egyik oka, hogy 1958-ban újra engedélyezték a magánautók használatát (szabadabban lehetett benzint vásárolni), ezért a közlekedési tervek egyre inkább a személyautók elterjedésével számoltak. A kelet-nyugati átmenő forgalmat pedig a belvároson keresztül tervezték elvezetni, amihez egy gyorsforgalmi útra volt szükség.”

Így alakult át a Rákóczi út szabályszerű autópályává, a Baross tér pedig - ahol a ‘70-es évekig jártak ugyan villamosok, mégis tele volt zöldfelületekkel - hosszú évekig tartó munkálatok után többszintes betondzsungellé, amin bokor szinte mutatóban sem maradt. Ahogy a szerző találóan fogalmaz: megszületett a közlekedési csomópont, de eltűnt maga a tér, sőt, maga az addig szobor formájában jelen lévő Baross Gábor is, aki később, a 4-es metró építésekor költözött csak vissza. Erre az időszakra már én is emlékszem, szintén évekig tartott, amíg kerülgettük az építkezést, a végeredmény pedig nem sokkal különbözik a korábbi állapottól - leszámítva természetesen a szuper 4-es metrót, amit gyakran használok és teljesen elégedett vagyok vele.

Baross tér, 1926: még mindig őrzi tér jellegét. Kép: Fortepan, PestBuda

A felüljárót viszont továbbra sem értem. Úgy látom, nem sok hasznot hajt, mégsem hallni arról, hogy a Nyugatinál álló tesójával ellentétben legalább elméleti szinten szóba kerülne a lebontása. Megszokhatatlan látvány számomra az égben araszoló kocsisor látványa, és elszomorít, amikor a Keletibe becsörömpölő külföldi ezt látja meg legelsőnek, amikor leszáll a vonatról - hogy a néhol vállalhatatlan állapotban lévő pályaudvarról ne is beszéljünk most - a fővárosba érkező vidékiekkel együtt. Hab a tortán, hogy az eredeti tervek szerint a felüljáróhoz egyéb lehajtók is csatlakoztak volna, még inkább autópályává változtatva a környéket, szerencsére ezek végül nem épültek meg.

Az ideális Baross tér nem létez… Fogd meg a söröm!

Mivel az utóbbi időben valóban mintha elkezdtek volna hozzábbértőket odatenni a városrendezési asztalokhoz, vagy csak változik a kor divatja, és már nem menő betonszörnyekkel és hosszú, egyenes lyukakkal teletömni az utakat, vannak pozitív változások Budapesten is. A Blaha olyan lett, amilyen, de a törekvés mégis értékelendő. És egyébként is, egyre több helyen ismerik fel, hogy ahhoz, hogy kevesebb autó legyen, nagyobb kedvet - és szó szerint nagyobb teret - kell csinálni a biciklizéshez, gyalogláshoz vagy a tömegközlekedéshez. A Baross térre azonban ezek a reformok sajnos még nem értek el, pedig nem kellene sok. A képlet szerintem, laikus helyi lakos szemével pofonegyszerű, és átvehetné nemcsak a Keleti környéke, hanem egész Csikágó is. Legyen már több fa, több járda, több pad és kevesebb kutyaszar, légyszi! Hagyjuk már ezt a sok sávot, engedjük vissza a villamost, segítsük a gyalogosokat. Vajon annyira nehéz lenne megoldani?

Terheléspróba. Fortepan, FŐMTERV, Domonkos Endre

Az egri viadukt szerintem újabb negyven év múlva is állni fog, és ez így van jól. Csak egy van belőle a városban, megszoktuk, elvagyunk vele, ha esik, beállunk alá, és eljutunk rajta a Tescoba meg visszafelé a belvárosba, vagy épp segít elkerülni azt, ha kell. De itt Pesten érdemes lenne elgondolkodni rajta, feltétlenül szükséges-e nekünk, a Keleti környékén élőknek ez a felüljáró. Talán, ha nem lenne, jobban kizüldülne a környék, csökkenne a forgalom, és sok más, hasonló hellyel együtt végre megnyitna Garay utcában is az a kellemes, teraszos hely, amire annyit áhítozunk itt mindannyian.

Források:

https://enbudapestem.hu/2022/04/szepsegek-es-szornyetegek-az-alul-es-feluljarok-aranykora-budapesten/

https://pestbuda.hu/cikk/20191217_domonkos_csaba_50_eve_keszult_el_a_baross_teri_kozlekedesi_csomopont

Képek: Fortepan

Fortepan, FŐMTERV, Domonkos Endre