Az erős nő, aki nem létezik
“Lehetsz egyszerre kedves és erős. Empatikus, de határozott. Optimista, de céltudatos. Vagy lehetsz egy magadfajta vezető - olyan, aki tudja, mikor van itt az ideje, hogy távozzon.”
Ezekkel a szavakkal indokolta döntését Új-Zéland távozó miniszterelnöke, Jacinda Ardern, a világon a legfiatalabb életkorban megválasztott női kormányfő, amikor lemondott. (Mellesleg később kiderült, hogy elsősorban zaklatás és halálos fenyegetések miatt távozott, mert elege lett.)
A hír elgondolkodtatott, és végső lökést adott egy olyan téma megkapirgálásához, ami sokszor szembejön velem, mégsem tudok vele mit kezdeni.
Az úgynevezett erős nő, mint jelzős szerkezet.
Először akkor szúrt szemet, amikor egy népszerű női magazin fiatal szerzője arról számolt be, hogy nem tud pasizni, mert “túl erős”, elriasztja a férfiakat. Kiderült, az erő szó alatt elsősorban arra gondolt, hogy független, határozott és szókimondó - ezek a tulajdonságok nem tették túl népszerűvé.
Az erős nő fogalma felbukkan mindenfelé. Újságokban, magazinokban, közösségi médiában, ön- és sorselemző, pszichológiával foglalkozó podcastokban, nők számára alakult, segítő online és offline csoportokban, coach-ok és életmód tanácsadók bejegyzéseiben.
Már az elején se értettem igazán a kifejezést, mára pedig telítődtem vele. Mindig ugyanaz a gondolat motoszkált bennem: aki valóban erős, annak nincs szüksége minőségjelzőkre.
Fogalmi zavarok, indokolatlan címkék.
Próbálom magam távol tartani a címkéktől, amivel a nőket és ők egymást, önmagukat felaggatják. Ellehetetlenült, fáradt minősítések ezek, mint a harcos feminista vagy a dolgozó anyuka. Olyanok, mint a bizsuk: nem biztos, hogy szükség van rájuk az öndefiniáláshoz.
A szavak mindenkinek mást jelentenek, dobálózni velük kontraproduktív, főleg, ha az értelmükkel sem vagyunk teljesen tisztában. Ki is vannak sajátítva, hiszen a harcos és az erős jelzők szinte csak a nőket illetik, férfiakat soha, más fogalmak meg mintha csak rájuk vonatkoznának. Lehet, hogy a fogalomkészletünkben sincs egyenjogúság?
Pedig az élet egy (sok) pontján mindannyian kénytelenek vagyunk szembesülni a valósággal: a férfiak és a nők is hol így, hol úgy viselkednek és cselekednek. Ahogy a helyzet éppen megkívánja vagy lehetővé teszi.
Na ő tuti hogy erős.
Ki az erős?
Erős az, aki fel tud emelni egy nehéz súlyt? Aki lefutja a maratont? Akinek nagy a munkabírása? Aki magabiztos? Erős az, aki harsány? Aki bátor? Erős az, aki inkább vakmerő? Erős az, aki anyagilag független? Erős az, aki kontrollmániás, arrogáns vagy sikeres? (És mi a bátorság, mi a siker… mindenkinek más.) Erős az, aki ambiciózus? Aki véghezviszi, amit elhatározott, tűzön-vízen, bárkin-bármin át? Erős az, aki másokkal versenyez abban, hogy ki az erősebb?
A kontextus sosem egyféle. Egy biztos: az erős és az erőszakos nem ugyanaz, és az erős nem azonos a hangossal sem. Sőt, az utóbbi inkább bizonytalan.
A valódi erő - nevezzünk bármit is annak - sokkal mélyebben morajlik annál, hogy azonnal látható és hallható legyen.
Nem annyira feltűnő, és messze nem külső tulajdonság. Egyszerűen csak van, vagy lesz, amikor kell.
Például, ha az embert (vagy hozzátartozóját) nagybetegséggel diagnosztizálják.
Vagy valakit kirúgnak az állásából.
Vagy kiszáll egy romboló párkapcsolatból.
Vagy újraépít egyet.
Vagy a gyereke tartós beteg.
Vagy egészséges, de egyedül kell felnevelnie.
Vagy az idős szülei rászorulnak.
Satöbbi.
Előfordul olyan is, hogy valaki ódzkodik egyes tevékenységektől, mégis le kell győznie a félelmét, akár hegyet mászik, akár autót vezet, akár mérgező munkahely vagy osztályterem várja nap mint nap.
Vagy ha bele kell szoknia a monotonitástűrésbe.
Vagy ellenkezőleg, a csendes mindennapokat váltja fel a kiszámíthatatlanság.
Ezekben a helyzetekben az erőt az jelenti, ha valaki képes higgadt és fegyelmezett maradni. A következő lépésre koncentrálni.
Ez nem túl látványos, nem is igazán hangos.
Sokkal inkább olyan, mint amikor az ember csendben teszi a saját dolgát.
Amikor el tudja dönteni, milyen helyzetekbe álljon bele, mit jobb kívülről szemlélni.
Amikor ha beleáll valamibe, végig is csinálja, de ha kell, veszi a bátorságot és kiszáll.
Amikor nem válik érzelemvezéreltté.
Amikor tudja, hogy a hibák kijavíthatók, és az újrakezdés lehetősége adott.
Amikor tisztel másokat és önmagát, de nem viszi túlzásba.
Amikor képes megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől.
Amikor nemcsak változtatni tud, de beletörődni és elfogadni is.
Egységben az erő.
Az erőpolitika és az erőalapú kommunikáció társadalmában élünk, a fogalom mégis közelebb áll a nyugodt stabilitáshoz. Erősnek lenni azonban nem állandó létállapot. Akkor kell jönnie, amikor szükség van rá. Egyensúly kell hozzá.
Ez nem az az erő, amitől bármilyen pasi (vagy akárki) hanyatt-homlok menekülne. Ezért arra kérek mindenkit, aki emberekhez beszél - tehát alapvetően tényleg mindenkit - hogy legyünk óvatosabbak a szavakkal. Van belőlük elég, megtehetjük, hogy megválogatjuk őket.
Új-Zéland leköszönő miniszterelnöke tényleg erős lehet, ha éveken át meg tudott birkózni egy ország vezetésével - kapta a nyakába egyik megoldandó szitut a másik után, közben még gyereket is szült - mégis kiszáll. És nem átallja bevallani ezek után, hogy az erő nem zár ki egy csomó - talán a gyengével azonosított - egyéb tulajdonságot sem. Például azt, hogy ha elegem van valamiből, akkor nem csinálom tovább, mert ettől nem dől össze a világ.
Semmi szükségünk kiüresedett frázisok és semmitmondó címkék puffogtatására. Erősebbnek talán nem, de könnyebbnek fogjuk érezni magunkat utána. Legyünk férfiak, nők, vagy amik akarunk.
Erős Pistáné
Képek:
scarymommy.com
iStock
