San Francisco

Kettőezertizennégy őszén heteken át jártuk Kaliforniát. Nászúton voltunk, nem volt éppen sok pénzünk, de pontos tervezés és beosztás mentén haladtunk egy bérelt lakóautóval. Mentünk sivatagban és hegyekben, aludtunk óceánparton és nemzeti parkban, buliztunk kaszinóban és mezítlábas hippifesztiválon. A vacsoránkat kempingfőzőn vagy tábortűznél dobtuk össze, nagyon sok hideg sört ittunk, és világosan, tapinthatóan éreztük, hogy különleges gömbbe zártuk magunkat ezzel az úttal. Olyanba, amiről beszélni lehet, de a súlyát érzékeltetni nem igazán.

Az utolsó állomás San Francisco volt. Leadtuk a lakóautót, visszakaptuk érte a kauciót és Airbnb-be hurcolkodtunk. Tetszett a tulaj, egy idős, békésnek tűnő indiai-amerikai bácsi, akinek kívül almazöld, belül narancssárgára festett háza valamiért akkor is curryillatot árasztott, amikor nem főtt a konyhában semmi.  A bácsi gyakorlatilag alig tartózkodott otthon, hol bridzsezni ment, hol barátokkal vacsorázott, de legfőképpen több műszakban dolgozott.

Egyik este végre elcsíptük, leültettük, beszéltettük. Ahogy a háza mutatta, jó ízlésű, intelligens és vicces ember volt, az a ritka típus, aki se nem sok, se nem kevés. Elmondta, hogy a felesége tavaly halt meg, a lánya egy másik államban jár egyetemre, más gyereke nincs. Biztatták a barátai, hogy adja ki a fölösleges helységeit, nem lesz annyira egyedül tőle, egyébként meg trolibusz sofőrként dolgozik a nyugdíj mellett. Eredetileg könyvelő volt.

Sokat láttunk ezalatt a három és fél hetes road-trip alatt, de ettől akkor is csak pislogtunk. Miért megy valaki öregségére buszsofőrnek, ha előtte évtizedeken át könyvelt, és szemmel láthatóan anyagilag sincs rászorulva? Mennyi bátorság kellett hozzá, hogy ennyi idősen nekiálljon megtanulni valami újat, és bírja a gyűrődést a váltott műszakban?

Nem hozták különösebben zavarba a kérdések. Megvonta a vállát, mosolygva felelte:

“Annyi mindent kaptam ettől a várostól. Most, hogy ráérek, szerettem volna valamit visszaadni neki.”