Ne félj átlépni a határaidat, Jóember.

Ebben a bejegyzésben kevés lesz a Csikágó. Csikágóiságom rövid szabadságot vett ki. Helyette ez egy könyves írás most, de attól még lehet érdekes.

Spoiler 2, hogy a bejegyzés spoileres, de a szóban forgó könyvtrilógia a műfaj olvasói számára mélyen ismert, másoknak valószínűleg semennyire sem az, nekik talán ez a kis betekintő még kedvet is csinál hozzá.

Szerintem idegesítően sok szó esik egy ideje a határokról. Vannak persze fixek, ha már itt tartunk, Csikágó határai pl. abszolút azok, egyenes, szigorú vonallal meghúzva, és az emberi viselkedésben vagy a hétköznapi életben sem lépünk át mindenen, mindenkin. Ugyanakkor a kevésbé egzakt, közhelyszerűvé vált és nehezen definiálható határhúzások és határszegések fogalomtengerébe lassan belefulladunk. Mindenki húzza ezeket, senkinek sem tetszik, amikor vele szemben húznak, azzal már kihúzzák a gyufát is. Most a jó értelemben vett határátlépésekről fogok beszélni, olyanokról, amik nem egyenlőek a szó szerinti határátlépéssel, a külföldre utazással, bár az is nagyon jó dolog. Az olvasás egyébként valójában az, utazás.

Olvasási konzervativizmus

Azt mondják, egyre kevesebb ember olvas, viszont akik igen, azok egyre inkább a sci-fi és fantasy felé fordulnak. A műfaj régen is népszerű volt, de manapság annyian szeretnének elmenekülni a romló tendenciákat mutató világ elől valami teljesen másba, hogy tényleg virágkorát éli.

Engem és a buborékomat a műfaj jó ideig elkerült, talán nem véletlenül. Szívesen elolvasok pedig bármit, hajtogatom magamnak évtizedek óta, és tényleg el is olvasok, de a krimi és a sci-fi / fantasy jó sokáig kimaradt. Magamtól nem vettem a kezembe, és nem is ismertem senkit, aki ebben utazott volna. Illetve krimist egyet igen, anyámat, de ő sosem erőlteti rá másra az ízlését. Bármennyire is az ellenkezőjét hittem magamról, mélyen ott rejtőzött bennem egy adag konzervativizmus ezzel kapcsolatban.

Idén egyelőre valahogy jó évem van. Lendületesebb vagyok (még a szokásosnál is), sok nehézség után kezdek újra magamra találni. Talán ez az oka, hogy az év elején egyszercsak a kezembe nyomták a műfaj egyik gyöngyszemét, ami rögtön három: Pierce Brown Vörös lázadás című regénye egy trilógia - sőt, dupla triológia - első darabja. Teljesen fogalmatlanul nyitottam ki az egyébként szépen dizájnolt borítójú, vastag könyvet, és először néztem rendesen körbe a bolygóközi világban, ismeretlen területen, ahol középkori elvek szerint harcolnak hiperszónikus eszközökkel.

Színre szín

Először is az íróról. Pierce Brown jelenleg harminckilenc éves, kölyökképű amerikai, aki sokat költözködő, de jómódú, értelmiségi családban nőtt fel. Ő maga is a legjobb úton volt afelé, hogy felmenőihez hasonló utat járjon be, politikatudományból és közgazdaságtanból diplomázott, ezen a területen is kezdett el dolgozni, amíg el nem követett egy komoly határátlépést: regényírásba fogott. Annyira belehabarodott ebbe, hogy feladta a karrierjét, alkalmi munkákat vállalt, minden szabad idejét a szenvedélyének szentelte, sokáig eredménytelenül. Hat regényt írt meg néhány év alatt, elutasítások tucatjait magára zúdítva ezzel különböző kiadóktól. Nem adta fel, és huszonhét évesen végül sikerült áttörnie a plafont a pillanatok alatt országos, majd világhírűvé vált, a szülői ház szuterénjében született Vörös lázadással. (Talán ez az oka, hogy a történet első része mélyen a föld alatt, egy bányában játszódik.) Pierce Brown főhőse nem fért be egyetlen könyv keretei közé, a folytatások pedig még feljebb tornázták magukat az eladási és a sikerlistákon.

A sztori klasszikus hőseposz, lehetne Odüsszeuszé, Jézusé, vagy sok más fiatal, mindenre elszánt férfié.

Ez a férfi, a kezdetekkor még kamasz fiú, Darrow - szó szerint - nagyon mélyről indulva jut nagyon magasra, változik meg kívül-belül, állít maga mellé tömegeket, jár be csillagközi, vad vidékeket, gerjeszt háborúkat, szenved felfoghatatlan veszteségeket, él át elviselhetetlen testi és lelki kínokat, egyben óriási sikereket, küzd le minden akadályt, áll fel reménytelennek tűnő helyzetekből, sodorja magát reménytelennek tűnő helyzetekbe, miközben barátok, ellenségek, barátoknak hitt ellenségek és ellenségeknek hitt barátok csatlakoznak hozzá vagy válnak el tőle.

Az alaphelyzet az, hogy az emberek a sokadik nagy világégés után egészen speciális kasztokba rendeződve töltik meg az univerzumot: születésüktől fogva színek szerint vannak elosztva és megjelölve. Nem úgy, hogy színes karszalagot vagy ruhát viselnek, ők maguk a szín: a bőrük, a hajuk, a szemeik, kicsit mutánsokká válva. A színeikkel születnek, ez pecsételi meg további sorsukat. Csak egymással keveredhetnek, nincs közöttük átjárás, de a sokféle szín mind fix feladatot lát el az univerzum hierarchikus társadalmában. A rangsor legalján állnak a vörösök, akik más színekhez hasonlóan rabszolgák: a Mars föld alatti bányarendszerében dolgoznak, alagutakban élnek, életveszélyes munkát végeznek, átlagéletkoruk nincs negyven év. Úgy tudják, emberfeletti erőfeszítéseiknek magasztos célja van: ők készítik elő a Mars felszínének lakhatóvá tételét.

A vörösök a felszínt sosem látják, a kínzások, kivégzések mindennaposak, és a bányában végzett robot is sok áldozatot követel. A megpróbáltatások ellen természetes emberi reakcióval védekeznek: szoros családokat, közösségeket alkotnak, védik egymást ahogy tudják. Darrow is egy közülük, tizenhat éves gyerekként már felesége van, a bányában robotol, amíg egy nap össze nem omlik az élete. Kegyetlen leckét kap, aminek egyik eredményeként kiderül, a Mars már régóta lakható, a vörösöket hazugságban tartja a hatalom. Innentől minden egy csapásra megváltozik, Darrow csatlakozik a földalatti (és feletti) ellenálláshoz, akik megváltót látnak benne, és szó szerint átfaragják: a társadalom legalsó kasztjából a legfelsőbe illő arannyá teszik, majd bejuttatják az elnyomó, zsarnok kaszt csúcsába, egy elit, az aranyak legjobbjainak épült katonai akadémiára, hogy ál-aranyként belülről győzze le a rendszert és vessen véget az aranyuralomnak.

Felnövéstörténet és átrendeződések

A három könyv ezt a harcot és annak lelki oldalát mutatja be, először az akadémián, másodszor az ott megismert főszereplőkre építve már élesben - egy váratlan és megsemmisítő tragédiával a végén - a trilógia harmadik darabja pedig a gyerekből felnőtté váló, a poklot és a mennyet is többszörösen megjárt, tetteinek súlyát cipelő hős végső, kiélezett élet-halál küzdelmét, amiben a tét már a totális minden és a totális semmi.

A főbb szereplők komoly jellemfejlődésen mennek át, előítéletekkel küszködnek, tévednek, jóváteszik, hibáznak újra, elbuknak és felemelkednek. A rendkívül filmszerűen megírt, hihetetlenül alapos, 5D-s jeleneteket nem üti agyon a suta párbeszéd, a csavarosan felépített cselekmények mellett az alapvető emberi értékek és dilemmák azt a fő kérdést feszegetik, hogy mit ér a szabadság, mit számít, ki honnan jön, és hogyan változtatja meg a hatalom az embereket. Milyen határokat szabad, tilos vagy kell átlépni, ennek mi az ára, és mit kezdünk a következményekkel?

Pierce Brown játszi könnyedséggel emeli fel és ejti le az olvasóját ebben az űrlabirintusban, ami egyszer sem válik kiüresedett űroperetté. A jellemek összetettek, a személyiségek változnak, kiderül, nem minden arany zsarnok, és nem minden vörös akar felszabadulni, hogy a többi színről, és a mögöttük lapuló emberi tényezőkről most ne is beszéljünk. Azok az apró összetevők, amiktől ember az ember, ugyanúgy keverednek, ahogy a való életben szoktak, hiába fedi el őket más és más szín. Együtt futunk, repülünk, harcolunk, bujkálunk, nevetünk, győzünk és veszítünk a szereplőkkel, látunk a szemükkel és látjuk őket kívülről is a végtelen, George Miller posztapokaliptikus filmjeire emlékeztető tájakban, ahol a folyamatos mozgás nagytotálban és szuperközeliben is jelen van. A mitikus mondatszerkezetek és az erkölcsi filozófiák összefolynak a hétköznapi szlenggel és egy sajátos nyelvezettel, a káromkodásokkal bőven fűszerezett szöveg mennyisége illeszkedik a pörgős akciójelentek között hirtelen berobbanó csendhez is.

Hogy egy huszonéves srác ehhez honnan vette a muníciót, fogalmam sincs, talán neki magának sem.

Jól időzített jóemberkedés.

Lehet, hogy tényleg minden az időzítésen múlik. Van, hogy egy könyv nem jókor talál meg minket, és van, amikor eljön a tökéletes életszakasz hozzá. Ez a trilógia azért is varázsolhatott el ennyire, mert épp 2026 elején kezdtem bele, amikor Magyarország is egészen izgalmas és turbulens időszakot élt meg, amikor valóban úgy érezhettük, a jó és a rossz harcában élünk, amikor itthon is a totális minden és a totális semmi volt a tét. A párhuzam ellenére jólesett átlépni egy másik világba esténként úgy, hogy a szemem elé varázsolták betűkből, de kellett hozzá a saját képzelőerőm. Néha ki se akartam jönni onnan.

A könyv nyelvezete külön elismerésre méltó, hiszen olyan utópisztikus, egyedi terminológiájú szavakat tartalmaz, amit magyarra különösen nehéz lehetett lefordítani élethűen, feszesen és szórakoztatóan. Cseppet sem lassították le a mondatok a cselekmény dinamikáját, Török Krisztina, akiről megtudtam, hogy a kortárs fantasy és sci-fi egyik legismertebb magyar műfordítója, csodálatos munkát végzett. A regény alapszókincséhez tartozik például a ‘jóember’ megszólítás, egy archaikus, középkori, tiszteletteljes köszönés az angolban (‘goodman’), ami magyarul kicsit ironikus, kicsit fölényeskedő ízt kapott, mégis megmaradt udvariasnak.

Ezeket az apró, szuperpontos finomságokat első olvasásra talán észre sem vennénk, nélkülük viszont nem működne a cselekmény, a szereplők. Mértani pontossággal adagolt határátlépések ezek is, nem kell látványosnak lenniük, elférnek a nagyok mellett.

Nem mondom, hogy innentől falni fogom a sci-fit meg a fantasykat, de az univerzumban tett több hónapos kirándulás feltöltött és kaput nyitott egy ismeretlen világba. Teljesen értem, hogy rá lehet függni, és vár is rám a folytatás, de most egy kis szünetet tartok, ahogy Csikágóban is kevesebbet vagyok éppen. Majd visszatérek. Ez is jó a határátlépésekben.

Tanuljatok az esetemből, és olvassatok olyat is, ami eddig kimaradt. Ki tudja, hová visz el.

Kép: A könyvek tulajdonosától, Balázstól.